Két évforduló – elnyomottak és alávetettek ünnepei

„Van egy álmom, hogy egy napon fekete kisfiúk és fekete kislányok úgy foghatják kézen a fehér kisfiúkat és kislányokat, mint testvéreiket, fivéreiket és nővéreiket.” Ez a híres idézet Martin Luther Kingtől, amerikai polgárjogi harcostól származik, aki a feketék és az elnyomottak érdekében küzdött egész élete során, s aki a legfiatalabb béke Nobel-díjas volt a világon. A mondat 1963. augusztus 28-án hangzott el, éppen negyven évvel ezelőtt egy washingtoni gyűlés és felvonulás végén.

De nézzük, hogyan is kezdődött a történet! A későbbi „legenda” 1929. január 15-én született – ez a nap egyébként ma hivatalos állami ünnep az Egyesült Államokban – Michael Luther King néven. Csak hatéves korában keresztelték át szülei a Martinra, így ugyanaz lett a neve, mint édesapjáé, aki az Ebenezer Baptista Templom lelkipásztora volt.

Az ifjabbik King 1944-ben iratkozott be az atlantai Morehouse College-ba, ahol eredetileg nem vallási tanulmányokat akart folytatni. Találkozott azonban Dr. Benjamin Maysszel, aki meggyőzte arról, hogy az egyházi karrier is komoly intellektuális kihívásokkal jár. Miután bakkalaureátusát (bachelor degree) megszerezte, 1948-ben a pennsylvaniai Chester városában járt teológiai szemináriumba. Ott aztán megkapta a legkiválóbbaknak járó Plafker-díjat és a J. Lewis Crozer-ösztöndíjat egyaránt. 1953 és 1955 között megszerezte a doktorátust is.

Időközben King megnősült és az Alabama állambeli Montgomery városban, a Dexter Avenue Baptist Templom lelkipásztora lett. Itt tette első kijelentéseit arról, hogy polgárjogi mozgalomra lenne szüksége a fekete közösségnek. Sikerült is mozgósítania az afroamerikai lakosságot, és egy 382 napos bojkottot szerveztek, amely a városi buszokon akkor még létező faji megkülönböztetés ellen irányult. (Feketék és fehérek nem utazhattak együtt a buszokon.) King túltette magát a letartóztatásokon, és más egyéb tettlegességeken, amelyeket el kellett szenvednie amúgy teljesen erőszakmentes viselkedéséért. Még a házát is megpróbálták bombával felrobbantani, ám ő kitartott nézetei és álláspontja mellett. Végül az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága mondta ki, hogy a szegregáció a buszokon alkotmányellenes.

Immár nemzeti hősként és a polgárjogi mozgalom egyre növekvő tekintélyű vezetőjeként King 1957-ben megkezdte az előkészületeket egy szervezet kiépítésére, amelyet a fekete vezetőkből alakított ki, s amelyet Southern Christian Leadership Conference (SCLC, Déli Keresztény Vezetői Konferencia) névre kereszteltek. Kinget elnöknek választották a mozgalomban, és ez a szervezet aztán elkezdett más, szintén diszkriminációt elszenvedő közösségeknek is segítséget nyújtani.

Első könyvének megírása után, Indiából hazatérve, King 1960-tól édesapjával együtt lett az Ebenezer Baptista Templom társ-lelkipásztora. Három évvel később erőszakmentességet hirdető politikája a legnagyobb kihívással volt kénytelen szembenézni: az USA-beli Birminghamben egy hatalmas tüntetést a rendőrség brutalitása szakított félbe. A demonstrációt egyébként az áruházakban alkalmazott faji megkülönböztetés elleni tiltakozásból szervezték meg. Kinget megint letartóztatták, azonban elhallgattatni nem tudták: a börtönből írt levelei még nyomatékosabbá tették követeléseit.

Ugyanebben az évben, 1963-ban mondta el a már a bevezetőben is idézett híres, „Van egy álmom…” című beszédét. Nem véletlen, hogy a Time magazin 1963-ban őt választotta az év emberének, pár hónappal később, 1964-ben pedig már a Nobel-díjat vehette át politikai tevékenységéért.

King politikáját azonban sokan nem ismerték el: halálát egy golyó okozta, amelyet 1968. április negyedikén Memphisben lőttek ki. A beszédet tartó King mellett állt a ma élő legnevesebb fekete polgárjogi aktivista, Jesse Jackson is. Bár King nem élte túl a nyaklövést, nézetei, tézisei többé-kevésbé ma is áthatják az amerikai társadalmat, jóllehet a feketék társadalmi szintű problémái közel sem nevezhetők megoldottnak.

Egy magyar évforduló

Kereken háromszáz évvel ezelőtt Magyarországon is fellélegezhettek az elnyomottak. Legalábbis az ország egy részén, és az elnyomottaknak is csak egy része. Sőt, akik fellélegezhettek, azoknak súlyos terhet is kellett vállalniuk. Vagyis elmondhatjuk, hogy korántsem minősíthető korszakalkotónak a magyar évforduló, de néhány párhuzam azért vonható az amerikai feketék és a magyarországi jobbágyok szabadságtörekvései között.

Mielőtt további rébuszokba bonyolódnánk, említsük meg a magyar évfordulós eseményt: 1703. augusztus 28-án bocsátotta ki II. Rákóczi Ferenc, a Habsburgok elleni szabadságharc fővezére az úgynevezett vetési pátenst, amely a jobbágyok helyzetét szabályozta. Rákóczi szándékai szerint országos hatáskörű rendelkezésről volt szó, de természetesen a később erdélyi, illetve vezérlő fejedelemmé választott politikus csak az éppen a kurucok fennhatósága alatt lévő területeken érvényesíthette akaratát. Ez az akarat pedig arra vonatkozott, hogy a szabadságharchoz csatlakozó, a kuruc táborban katonáskodó jobbágyokat, valamint otthon hagyott feleségüket és kiskorú gyermekeiket a földesúri és a közterhek alól mentesítették.

Az otthon maradó, nem katonáskodó jobbágyokat viszont Rákóczi kötelezte a földesuraknak teljesített addigi szolgálatra, csupán a szokott mértéken felüli megterhelésüket tiltotta meg. A katonáskodó – oldalági – családtag sem mentesítette egyébként az otthon maradt gazdát a terhek alól.

Mindebből látszik, hogy 300 évvel ezelőtt a magyar politikában lehetetlen lett volna a jobbágyfelszabadítás, még a földesúri terhek részleges eltörlése is óriási ellenállásba ütközött 1703-ban. A jobbágykérdés megoldása a reformkorban, másfél évszázad múlva, az 1820-as, 1830-as években is központi téma, és akkor is csak az önkéntes örökváltságba mentek bele az urak. Végül az 1848-as forradalom söpörte el véglegesen Magyarországon a jobbágyrendszert, és kevesen tudják, hogy ehhez az intézkedéshez még a Habsburgok sem mertek hozzányúlni 1849-ben, amikor leverték a szabadságharcot.