Három tragikus magyar dátum a török időkből

De micsoda különbség van a három dátum között! Míg 1521-ben és 1526-ban a széthúzó magyar urak legalább egy-egy várvédésre vagy csatára rászánták magukat, addig 1541-ben a török szultán egy „durva tréfával” foglalta el a budai Várat. De ne szaladjunk ennyire előre.

Magyarország sorsa, kevesen tudják, de katonailag 1521-ben pecsételődött meg. ekkor esett el ugyanis a déli védőbástya, a legfontosabb erődítmény, Nándorfehérvár. Hiába szól délben a harangszó, Nándorfehérvárat Hunyadi hiába védte meg 1456-ban, 65 évvel később nyílt sebként tátongott az ország testén a mai Belgrád, illetve az ott állomásozó török helyőrség. II. Lajos a valaha volt egyik leggyengébb kezű magyar király képtelen volt egyesíteni az országot, képtelen volt összehangot teremteni a torzsalkodó magyar urak között, és az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés leverése után más rétegekre nem is számíthatott uralma, királysága stabilizálásakor.

A gyengekezű magyar Jagelló-királyok sokáig „nem tűntek fel” a zaklatott időkben, ám 1520 szeptemberében döntő világtörténelmi esemény következett be. A szintén gyengének vélt török birodalom élére II. Szolimán (Szulejmán) szultán került, aki újra a nemzetközi politika meghatározójává tette az oszmánokat.

Szulejmán 1521-ben indította első hadjáratát Magyarország ellen, és a déli végek kártyavárként omlottak össze előtte: júliusban bevette Szabács és Zimony várát, majd Nándorfehérvárt is sikeresen ostromolta, így a vár 1521. augusztus 29-én a kezére jutott.

Ezután Szulejmán nem tartotta fontosnak, hogy azonnal összeroppantsa a történelmi Magyarországot: hagyott időt a magyar uraknak, a marakodásra, a széthúzásra, és azok a legsúlyosabb időkben nem a külső ellenséget, hanem a belsőt keresték. Az ország gyakorlatilag anarchikus állapotok között tengődött, amikor az újabb török hadjárat elindult 1526-ban.

A történelemkönyvekből jól ismert, hogy a magyarokat Mohácsnál óriási kelepcébe csalták: az előretörő keresztényeket a látszatra megfutamodó oszmánok hirtelen bekerítették, és kegyetlen mészárlást rendeztek. A mohácsi csata – amely szintén augusztus 29-ére esett – nem is katonailag rendítette meg a középkori Magyarországot, hanem politikailag. Főurak, főpapok és maga a király is meghalt az ütközetben, illetve az azt követő csetepaték, vagy éppen a menekülés során.

Mohács után a politika sokat tett Magyarország három részre szakadásáért. Az ország egyik felében Ferdinánd Habsburg főherceget választották királlyá, a keleti végek viszont Szapolyai Jánost, majd annak fiát tekintették uralkodónak. A hasznot persze a törökök szedték be: több hadjárat után 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata tizenötödik évfordulóján az Óbudán táborozó Szolimán magához kérette Szapolyai egyéves fiát (Szapolyai egy évvel korábban halt meg). A fiút elkísérte útjára Fráter György, Török Bálint, Werbőczy István és más előkelő nemesek is. A vendéglátás közben a török janicsárok a gyanútlan polgárok közé keveredtek, majd lefegyverezték a budai vár édőit.

A szultán ekkor tudtára adta a magyar politikusoknak, államférfiaknak, hogy kisfiú, János Zsigmond nagykorúságáig birtokba veszi Buda várát, és abban török őrséget helyez el. A Duna-Tisza-közét pedig török tartománnyá nyilvánította. (Buda várát egyébként csak 1686-ban sikerült visszafoglalni.)

Ezzel megpecsételődött a történelmi Magyarország sorsa, és az állam valóban három részre szakadt. Északon és nyugaton a Habsburgok, keleten Szapolyai hívei, illetve később az Erdélyi Fejedelemség, középen pedig a törökök uralták mintegy 150 évig a Kárpát-medencét.