A második világháború kezdete

A nyugati hatalmak tétlenségéről azóta bebizonyosodott, hogy súlyos hiba volt, még rájuk nézve is. Ha ugyanis Franciaország – a lengyeleknek tett ígéretét betartva – megtámadja a németeket a Rajnánál, azok nem tudtak volna megfelelő ellenállást tanúsítani. Hitler ugyanis egy lapra tett fel szinte mindent: a lengyel offenzívára összpontosította erőinek legnagyobb részét.

A lengyeleknek egyébként a nyugati hatalmakkal kötött megállapodás szerint két hétig kellett volna ellenállniuk, hogy időt adjanak Londonnak és Párizsnak a nyugati front megnyitására Németországgal szemben. Ám miközben az angolok és a franciák várakoztak, addig a németek és a szovjetek együttes erővel összeroppantották a lengyel államot. A német-szovjet megnemtámadási szerződés, a Molotov-Ribbentropp paktum készítette elő ezt az együttműködést 1939 augusztusában. A néhol Hitler-Sztálin-paktumnak is nevezett szerződés egyébként Kelet-Európa felosztásáról rendelkezett. Az egyezmény máig ható következménye a román-moldáv határ fennállása, továbbá a mai lengyel-belorusz és a lengyel-ukrán határ is e megállapodásnak „köszönhető”. Természetesen azóta ezeket a határokat más, jelenleg is érvényben lévő nemzetközi megállapodások garantálták, illetve garantálják.

Visszatérve 1939-hez: a német-szovjet harapófogóba került lengyeleknek esélye sem volt a tartós védekezésre. Bár egyes helyeken, például Helnél, Modlinnál és a Westerplatténál heves ellenállást tanúsítottak, a németek könnyen hatoltak át páncélosékjeikkel a lengyel arcvonalon. Így a helyenkénti ellenállással csupán azt érték el a lengyelek, hogy könnyebben bekerítették szívósabb egységeiket a németek. A technikai fölény egyébként a háború ezen szakaszában egyértelműen a németek oldalán volt: tankjaikkal szemben a lengyelek lovascsapatokat vetettek be sokszor.

A légtérben is a Luftwaffe, a német repülők domináltak: 2000 gépükkel szemben a lengyelek négyszázat tudtak kiállítani, s azok nagy része is elavult volt.

A második világhaború katonai szempontból meghatározó jelentőségű taktikai újdonságokat is hozott, és ezek az újdonságok először a lengyelországi német hadjáratban tűntek ki. Mint arra a német és a szovjet hadvezérek visszaemlékezései egyaránt rámutatnak, a háború átalakította a hagyományos fegyvernemek hadvezetését és az új technikák meghonosodásával az egész vezérkari irányítást. Többé ugyanis nem lehetett sikeresen alkalmazni nagy tömegben csak a tüzérséget, csak a gyalogságot vagy a páncélosokat. Úgynevezett összefegyvernemi harcegységeket kellett létrehozni, amelyek az egyes fegyvernemek gyengeségeit-erősségeit kiegyensúlyozzák.

Így például a német páncélos ékeknek feltétlenül szükségük volt gyalogsági támogatásra, a légierő előkészítő bombázásira és a tüzérség harc közbeni tevékenységére. Ha ezek közül bármelyik fegyvernem késlekedett, vagy rossz ütemben lépett be a küzdelembe, súlyos zavarok támadhattak. A háború kései szakaszában az angolok egy másik hadszíntéren, Afrikában azért is tudták például megállítani Rommel előretörő páncélos ékjeit El-Alamiennél, mert a németeknek ekkor már nem állt rendelkezésre megfelelő légierő a harckocsik támogatására.