Egy tőzsdetörténeti nap

A húszas évek tőzsdei fellendülése, az úgynevezett „bika” időszaka 1929. szeptember harmadikán érte el csúcspontját Amerikában. Ezután a New York-i börze kisebb-nagyobb hullámzással ugyan, de folyamatosan veszített értékéből, majd eljöttek az októberi „fekete napok”. 1929 októberében ugyanis, a Fekete Csütörtök (október 24.), a Fekete Hétfő (október 28.) és a Fekete Kedd (október 29.) nyomán összeomlottak az árfolyamok, és megkezdődött a nagy gazdasági világválság.

A Dow Jones index, amely az amerikai ipari részvények átlagát tükrözi, 1929. szeptember harmadikán egyébként olyan magas értéket ért el, amelyet csak 1954-ben sikerült utolérnie a tőzsdének. Időközben azonban a gazdaságtörténet legnagyobb válsága és egy világháború is bekövetkezett.

Az 1929 és 1933 közötti gazdasági világválság elsősorban túltermelési krízis volt. Eladhatatlan áruk tömkelegét öntötték a tengerbe, emberek milliói vesztették el munkájukat. A válság sajátos módon elsősorban azokat az országokat sújtotta, amelyek éppen a húszas években kezdtek gyors növekedésbe. Így Németországban és az Egyesült Államokban nagyobb terheket rótt a lakosságra, mint a korábbi vezető hatalmak, Anglia és Franciaország polgáraira. Az Egyesült Államokban Roosevelt elnök New Deal néven jellemzett politikája próbálta kihúzni a gazdaságot a válságból. A New Deal a közszféra megerősödését, az állam megrendelések fokozását eredményezte. A ma keynesiánus gazdaságpolitikának is nevezett New Deal a kereslet ösztönzésével próbált segíteni a válságon. (Keynes egy brit közgazdász volt, akitől többé-kevésbé függetlenül valósította meg Roosevelt elnök saját gazdaságpoltikáját. Keynes dolgozta ki viszont az elméleti alapjait a New Dealhez hasonló gazdaságpoltikáknak.)

Németország a gazdaságpolitikában hasonló választ adott a kihívásra: az 1929-es amerikai krízis ugyanis hamarosan Európára is átterjedt (Berlinben is a közmunkák és az állami megrendelések növelése mellett döntöttek utóbb). A weimari köztársaság azonban nem bírta ki a gazdasági visszaesés társadalmi, politikai következményeit. Németországban a munkanélküliség óriásira növekedett, az utcákat pedig elborította az erőszak. A szélsőséges pártok ideológiái egyre több embert vonzottak. A centrum erői meggyengültek, míg a nácik és a kommunisták egyre erősebbé váltak. A demokratikus rendszer leépülése, Hitler 1933-as hatalomra jutása után pedig a nemzetiszocialista kormány hadiipari megrendelésekkel próbálta a gazdasági növekedést beindítani Németországban. A hadiipar szívta fel a hatalmas munkanélküliség egy részét is. Más kérdés, hogy a nácik politikája tragédiába torkollott – a második világháború pusztítása ugyanis sokkal nagyobb mértékű volt, mint a gazdasági válságé.

Az 1929-es gazdasági válság sajátos hatással volt a Szovjetunióra is, amely pedig elszigetelt gazdasággal rendelkezett. Egyes történészek szerint Sztálin erőltetett iparosítási poltikája éppen egybeesett a nyugati országokban megkezdett kereslet-ösztönzési törekvésekkel. Csakhogy Sztálin – Hitlerhez hasonlóan – nem a lakossági fogyasztást, hanem a hadiipart fejlesztette leginkább. Ennek következménye pedig a mezőgazdaság összeomlása lett (onnan vonták el az iparfejlesztéshez szükséges forrásokat). A sztálini gazdaságpoltika a második világháború után Magyarországon is érvényesült – a Rákosi-rendszerre jellemző erőltetett iparosítás kiélezte a társadalmi konfliktusokat, és a politikai szisztéma elviselhetetlenségével párosulva nagyban közrejátszott az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanásában is.