„Európa atyja” – negyven éve halott

A nacionalisták és a kommunisták hevesen bírálták, a középre tartó, a hosszú távú megbékélésre törekvő erők viszont máig példaképüknek tarják azt a luxemburgi-francia-német politikust, akinek már a nemzetisége sem dönthető el egyértelműen, s akit nem véletlenül tartanak sokan az egységes Európa atyjának.

A luxemburgi Clausen településen született Robert Schuman, 1886. június 29-én. Édesapja lotaringiai származású volt (akkoriban ez a terület Németországhoz tartozott, de 1870 előtt még francia volt), édesanyja luxemburgi. A kis Robert kétnyelvűségben nőtt fel: franciául és németül is beszéltek otthon, illetve az iskolában.

Német jogász

1904-1910 között Schuman jogot tanult Bonnban, Münchenben, Berlinben és az akkor éppen Straßburgnak nevezett városban, ahol a doktorátust is megszerezte. A várost később, az első világháború után megint franciául kellett írni, minthogy Elzász-Lotaringia székhelye is visszakerült Párizs fennhatósága alá.

A későbbi Európa-politikus 1912-ben nyitja meg ügyvédi irodáját a lotaringiai Metzben (aligha kell mondanunk: ez a város is gazdát cserélt később). Egy év múlva ő szervezi a „60. Német Katolikus Nap”-ot a városban. Schuman ugyanis eredetileg papnak készült, s ha ezzel a tervével fel is hagyott, soha nem szakadt el az egyháztól. Életrajzaiban megemlítik, hogy a német hadseregben szolgált az első világháborúban. Érdemes ugyanakkor megjegyeznünk, hogy beosztása nem volt „túl magas” – póttartalékos volt…

Francia politikus

Az első világháború befejezése, Elzász-Lotaringia Franciaországhoz csatolása, vagyis 1918 után Schuman átélte azt, amit sok erdélyi, kárpátaljai és felvidéki magyar család: anélkül, hogy helyet változtatott volna, megcserélték az állampolgárságát. Francia citoyenként (állampolgárként) folytatta tehát pályafutását, és ő kihasználhatta, hogy beszélt franciául, az új többségi nemzet nyelvén is. 1919-ben máris az „Union Républicane Lorraine” (URL, Lotaringiai Republikánus Unió) tagjai között találjuk, és ennek meg is lett az eredménye: 1919 és 1940 között a francia Nemzetgyűlésben képviselői posztot foglalhat el.

Schuman ekkor Elzász-Lotaringia önállóságáért lép fel vallási és nyelvi szinten, ugyanakkor kifejezetten nem követeli a terület autonómiáját. 1929-1936 között az Elzász-Lotharingia Bizottság elnöke, régiójának egyik legtekintélyesebb politikusa. Schuman már a húszas években szoros kapcsolatokat épített ki európai kereszténydemokrata szellemiségű politikusokkal, köztük az olasz Alcide de Gasperivel és a német Konrad Adenauerrel, akik a második világháború utáni NSZK és Olaszország meghatározó személyiségei lettek.

Időközben több pártot is megjárt Schuman. Az URL után az ERD, majd a PDP, a Népi Demokratikus Párt tagja lesz, annyi bizonyos, hogy a második világháború előtt egyetlen politikai szervezetben sem marad túl hosszú ideig.

A német offenzíva éve

Párizsban államtitkár-helyettesi posztot vállal a Reynaud-kormányban (menekültügyekkel foglalkozik), amely 1940 márciusától júniusig, a német offenzíva győzelméig volt hatalmon. Reynaud helyét júniusban a németekkel kollaboráló Pétain veszi át. Pétain neve a megszálló németekkel kollaboráló Vichy-rendszer emblémájává válik. Míg az első világháború francia hadvezére, Pétain együttműködik Hitlerrel, addig a félig-meddig német származású Schuman nem hajlandó erre, és kilép a kormányból.

A kabinetből való kiválása súlyos következményekkel jár: a Gestapo letartóztatja 1940-ben, és két éven át előbb börtönben, majd különleges őrizetben vigyáznak rá. A metzi raboskodás után a Rajna túloldalára, Pfalzba szállítják. Onnan sikerül visszaszöknie 1942-ben Franciaországba, ahol illegalitásba vonul (egy bencés kolostorban bujkál), és részt vesz az ellenállás, a Résistance tevékenységében.

Kitartása és hősiessége a második világháború után nyeri el jutalmát: az újjáéledő francia politikában végre az első vonalba kerül: a republikánus MRP jelöltjeként tagja lesz a Nemzetgyűlésnek, s a parlamenti képviselőséget 1963-ig, halálának évéig megőrzi.

Európa újraszervezése

1946-47-ben pénzügyminiszter a Bidault- és a Ramadier-kormányokban. 1947-48 között pedig ő maga a miniszterelnök Párizsban. Legfontosabb, a jövő szempontjából nézve a leglényegesebb tevékenysége azonban külügyminisztersége idején zajlik. 1948 után öt különböző kabinetben irányítja a francia diplomáciát, és ekkor rakják le azokat az alapköveket, amelyre a későbbi Európai Unió épül.

A német-francia kiegyezés egyik legtevékenyebb híveként 1950-ben Mainzban és Berlinben tart beszédet (németül), és fellép a két ország közeledése érdekében. 1950. május 9-én pedig előterjeszti a nyugat-európai Montánunió tervét, az úgynevezett Schuman-tervet. Ez egyébként arra vonatkozott, hogy az elmúlt háborúk egyik fő okát, a lotaringiai vasérc és a németországi szénlelőhelyek kiaknázását közös alapokra helyezzék. Ez a gazdasági, szakmai jellegű elképzelés persze messze túlmutatott az acélipari közösség céljain. Hosszabb távon a Közös Piac, az Európai Gazdasági Közösség és végül az Európai Unió megalakítását készítette elő, nem egyszerűen új ötlet volt a „vaskereskedelem” fellendítésére.

1951. április 18-án aztán a Benelux-államok, Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország aláírták azt az egyezményt, amely az európai Szén- és Acélközösség megalapításáról szólt. Mindez a Schuman-terven alapuló Montánunió létrehozását jelentette. A szerződés 1952. július 23-án lépett életbe.

Külügyminiszterként Schuman fellépett az Európai Védelmi Közösség létrehozásáért is, és ugyancsak törekedett a Német Szövetségi Köztársaság egyenrangú partnerként való elismeréséért a nyugati államok között. Az ő alkotásának számít többek között az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat rögzítő strasbourg-i konvenció.

Schuman politikáját elsősorban a gaullista nacionalisták támadták Franciaországban. Különösen sokat bírálták amiatt, hogy kompromisszumos álláspontot foglalt el a Saar-vidék ügyében (ez az Elzász-Lotaringiához hasonlóan sokat vitatott terület végül Németországhoz került a második világháborút követően). 1952. december 22-én aztán a Pinay-kormány bukásával egyidejűleg Schuman is leköszön a külügyminiszterségről.

Az európai államközösség megteremtéséért azonban továbbra is síkra száll: 1955 júniusában megválasztják az Európai Mozgalom elnökévé. 1955-56-ban ismét komolyabb szerepet vállal a francia politikában: igazságügyi miniszter lesz a Faure-kabinetben.

Az Európa Parlament első elnöke

1958-ban az Európa Parlament első elnökévé választják meg – méghozzá egyhangúlag. A választás helyszíne is jelképes: Strasbourg (immár így írják a város nevét, hiszen francia területhez tartozik). Az idősődő politikust egyszer még újraválasztják ebben a tisztségben, majd 1960-ban visszalép, és az Európai Parlament tiszteletbeli elnöke lesz.

1961 telén egy esti sétája során szívinfarktus érte az agglegény Schumant. Egész éjszaka magatehetetlenül hevert a fagyos időben a földön: ezt a traumát soha többé nem tudta kiheverni. 1963. szeptember 4-én hunyt el, szülőföldje közelében, a Metz melletti Chazelles-ben. A katolikus egyház is elismeréssel tekint személyére és munkásságára: a Vatikánban megkezdődött az eljárás azért, hogy boldoggá avathassák minden idők egyik „legeurópaibb” államférfiját.