Két évforduló az enyhülés időszakából

1953. szeptember 12-én Nyikita Szergejevics Hruscsovot a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) első titkárává választotta a párt Központi Bizottságának plénuma. Az esemény Sztálin 1953. március 5-ei halála után következett be, és fordulatot jelentett a Szovjetunió és az egész világ történetében. Véget ért a XX. század egyik legsötétebb diktatúrája, a sztálini terror.

A milliók halálát okozó diktatúra elviselhetetlen állapotokat teremtett Sztálin uralmának végére. A kommunista párt vezetői 1953-ban tudták, hogy nem folytatható tovább az elnyomás e fajtája, és enyhíteni kívántak a „nép” szenvedésein. Hruscsov első titkárrá választása ebbe a folyamatba illeszkedett bele.

A különcnek számító Hruscsov sajátos módon élte túl a sztálini terrort. Ellentétben a hóhérokkal, a különböző bolsevik titkosszolgálatok vezetőivel, illetve belügyesekkel, Kaganoviccsal és Berijával, az ő kezéhez nem tapadt vér. Ő ugyanis az „udvari bolond” szerepét töltötte be Sztálin „udvartartásában”. Ha a diktátor jókedvre akart derülni, akkor megkérte „Nyikitát”, táncoljon, s a „kedvenc” ekkor a nevezetes szláv néptáncokat kezdte járni, csakhogy szórakoztassa a „Generalisszimuszt”. Hruscsov hatalomra kerülése éppen ezért volt lehetséges: kevesen vették komolyan ambícióit, s nem tartották veszélyes ellenfélnek. (Egykor egyébként Sztálint is hasonlóan ítélték meg, s ez sokak vesztét okozta.)

Hruscsov mindenesetre nem egyedül jutott a hatalom csúcsára: egy trojka élén a párt első embere lett, de mellette a belügyi vezető Berija és az állami posztokat elfoglaló Malenkov is komoly hatalomhoz jutott. Hruscsov fokozatosan szabadult meg ellenfeleitől. Berijával, a leghírhedtebb sztálinista gyilkossal úgy végzett, ahogyan az tette másokkal – egyszerűen eltették láb alól a belügyi vezetőt. Berija halálának sokak szerint nem az volt az oka, hogy ő is „sztálinista” volt, hiszen minden magasabb poszton lévő vezetőt ilyennek lehetett volna nevezni az akkori Szovjetunióban. Berija bűne egyesek szerint az volt, hogy a belügy iránytójaként túl sokat tudott, és ő volt a legextravagánsabb reformok híve is. Ő tudta ugyanis a legjobban, mennyire tarthatatlan a helyzet az országban.

A trojka másik tagja életben maradt: Hruscsov első titkárrá választása után is komoly pozíciókat töltött be, bár fokozatosan háttérbe szorult Malenkov. Hruscsov végül is rászánta magát a desztalinizálásra: szabadon engedték a gulágokon, a kényszermunkatáborokban fogvatartottak nagy részét, enyhítettek a kemény represszión, megszüntették a személyi kultuszt, és megpróbálták a lakosság életszínvonalát emelni. A desztalinizálás szimbóluma az SZKP XX. kongresszusa volt, 1956-ban. Később azonban Hruscsov „sportot csinált” a növekedésből: ő is erőltetett ütemben képzelte el a Szovjetunió fejlesztését, és hamarosan belebukott ebbe a törekvésbe. (Hruscsov egyébként szintén nem tartózkodott a véreskezű megoldásoktól: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után nálunk összeomlott, Nyugaton „kissé átrendeződött” a róla alkotott pozitív kép.)

Hruscsov bukása 1964-ben következett be. Tulajdonképpen konzervatív erők távolították el a hatalomból, utána azonban nem egyszerűen a sztálinisták jöttek vissza, hanem a pangás brezsnyevi évei következtek, amikor a szovjet gazdaság és a politikai rendszer lassan, de biztosan megindult az összeomlás felé.

Visszatérve 1953. szeptember 12-ére: ekkor házasodott össze Jacqueline Lee Bouvier és a későbbi amerikai elnök John Fitzgerald Kennedy. A tragikus merényletben 1963-ban életét vesztő politikus egyébként Hruscsov kortársaként sokat tett az „enyhülés”, a „détente” korszakáért. Más kérdés, hogy a hidegháború évtizedei során Hruscsov (1953-1964) és Kennedy (1961-1963) évei mindössze epizódnak számítottak az amerikai-szovjet kapcsolatok történetében. Ami pedig Kennedy feleségét illeti: Jacqueline később a görög származású hajótulajdonos, a multimilliárdos Onassis oldalán vigasztalódott…