A Rákóczi-szabadságharc hanyatlása

Idén ünnepeljük, ünnepeltük a Rákóczi-szabadságharc kitörésének 300. évfordulóját, de mint annyi ilyen esemény kapcsán, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez a küzdelem sem ért el – finoman fogalmazva – átütő sikereket. A kuruc mozgalom céljai sem voltak egészen tisztázva. A jobbágyok felszabadításukat várták (egyre inkább hiába), a nemesek a török uralom után próbálták visszaszerezni jogosnak vélt ősi jussaikat, és mindkét csoport a bécsi udvarral szembeni függetlenséget hangsúlyozta, noha időben igencsak váltakozó vehemenciával. Kezdetben óvatosabbak voltak, a szabadságharc közepén még a trónfosztást is kimondták, de ekkor már késő volt, a külső támogató, a francia udvar a spanyol örökösödési háborúban rendkívüli módon meggyengült.

Ekkor jött el az 1710-es esztendő, amikor a kuruc csapatok döntő vereséget szenvedtek januárban, Romhány mellett. Ez volt a szabadságharc utolsó támadó haművelete, ezután a felkelők csupán védekezni próbáltak, egyre kevesebb reménnyel. Ebbe a folyamatba illeszkedett a három erősség, Érsekújvár, Szolnok és Eger elvesztése is. Ekkor szorult vissza a mozgalom kiindulási bázisára, Északkelet-Magyarországra.

Ezután már az egyezkedés nyert teret: a kuruc sereget járványok pusztították, katonai vereségek sorozata állt mögötte (úgynevezett „nagy csatát”, ahol a főerők találkoztak egymással, egyet sem tudtak megnyerni a felkelők). Így egyre inkább az alkupártiak kerekedtek felül. Végül elkerülhetetlenné vált a fegyverletétel, amelyre 1711. május elsején került sor. (Jellemző a kurucok szervezettségére, hogy a fegyverletételről pár ezred lekésett, így ők csak másnap adták meg magukat.)