Az örökkévalóság balzsama – a múmiák titka

A Nílus mentén a bebalzsamozás technikáinak kifejlesztésére egyes feltevések szerint az időjárás és a földrajzi környezet is jó lehetőségeket adott. A száraz, meleg levegő, a kiszáradt, homokos föld hatására az eltemetett holtak maradványai viszonylag jó állapotban maradhattak fenn. Ebből a tapasztalatból aztán a helybeliek fokozatosan alakították, finomították az eljárásokat – mindaddig, amíg háromezer évvel ezelőtt immár milliószámra balzsamozták a holttesteket.

Ennek az „iparágnak” a titkait próbálja most egy német kutatócsoport megfejteni. A legrégebbi eljárásokról azonban nem maradt fenn korabeli beszámoló, csupán a római Plinius nyújt némi eligazodást a homályban.

Német kutatók most megállapították, hogy időben igencsak eltérő metódusokat használtak az ókori Egyiptom Ó- és Középbirodalmában, vagy éppen a hanyatló korszak Ptolemaida uralkodóinak idején, amikor már részben görög befolyás alatt állt a térség.

Modern szövettani vizsgálatokkal tübingeni és müncheni kutatóknak sikerült megállapítani, hogy a múmiák olyan anyagokat tartalmaznak, mint például a gyanta és a kátrány – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ). Továbbra sem bizonyos azonban, hogy miként állították elő ezeket az anyagokat az ókori mumifikátorok.

Konzerválás cédriummal

A tübingeni és a müncheni szakértők egy háromezer éves múmiát vizsgáltak a legutóbb, amely a Saankh-Kare (Szánkh-Karé) nevet viseli, s amely a New York-i Metropolitan Múzeum kiállítási tárgyai között található. A tudósok adalék-, illetve kötőanyagokat vizsgáltak, amelyek a sírban voltak, így például egy barnás, gyantás preparátum-maradványt, amely nyilvánvalóan a múmiák konzerválásához kellett.

Az Ulrich Weser által a Tübingeni Egyetemen és a Johann Koller által a müncheni Doerner Intézetben irányított kutatócsoport ebben az anyagban fenolokat és guajakolokat azonosított az FAZ beszámolója szerint. Ezek a vegyületek tűlevelű fák elhamvasztásakor keletkeznek. Az egyiptomiak minden bizonnyal cédrusokat égettek el ahhoz, hogy konzerváló készítményeket nyerjenek, amit egyébként más maradványokból is feltételeznek a kutatók.

Mindennek alapján a tudósok úgy gondolják, hogy Szánkh-Karét úgynevezett cédriummal balzsamozták be, amely egy olajos kátrányféleség, s amely a cédrus felizzításakor először olvad ki a faanyagból. (Mindez egyébként egybecseng az idősebb Plinius római kori feljegyzéseivel is, aki ír a cédrium felhasználásáról múmiák esetében.) A cédrust az egyiptomiak importálni voltak kénytelenek, minden valószínűség szerint Libanonból érkeztek a fák a Nílus partjaira.

Később a pisztáciagyantát is használták

Több mint egy évezreddel Szánkh-Karé bebalzsamozása után még mindig használták az egyiptomiak a cédriumot. Egy női múmia vizsgálatakor, amely a Krisztus előtti negyedik századból származik, vagyis az úgynevezett Ptolemaidák idejéből való, ugyancsak megtalálták ezt a kátrányféleséget a tudósok.

Ez a „fiatalabb” múmia azonban pisztáciagyantát is „kapott”, amelyet szintén nem nyersen, hanem felmelegítve adagoltak a holttesthez. Ez tehát egy kissé más recept volt, mint a korábbi, de Plinius erről is tudósított munkájában.

Az Óbirodalom múmiái egészen más metódussal készültek. Az Idu II elnevezésű múmia, amely több mint 4000 éves, például cédrusolajat tartalmaz, ugyanakkor nincs benne cédrium. A jelenség magyarázata az, hogy cédrusfából készült a múmia szarkofágja (s ebből került át a testre az olaj), de a balzsamozáshoz nem használták a cédriumot. Idu II-t ugyanakkor szintén fenyőből készült kátránnyal kezelték, ám ez a fa nem cédrus, hanem erdei fenyő volt. Erről a metódusról – kell-e mondanunk? – Plinius ugyancsak tudósított. Az erdei fenyő felmelegítésével először a cédrium válik ki a faanyagból, másodjára, még erősebb izzításra viszont az a fenyőszurok folyik ki, amelyet Idu II konzerválására is használtak.

Mindezek a „fenyőváladékok” hozzájárultak ahhoz, hogy a múmiákat megóvják a baktériumoktól, mikrobáktól, a gombáktól és a férgektől. Ebben egyébként a guajakol játssza az egyik legfontosabb szerepet, amelyet a gyanták és szurkok tartalmaznak. Ulrich Weser kutatócsoportja állatkísérletekkel képes volt reprodukálni azt a balzsam-adalékot, amely valóban alkalmas volt arra, hogy az enyészettől megmentse az állati maradványokat.