Konrad Lorenz és a mopszlifejű nagyvárosi ember

Konrad Lorenz, a magatartáskutatás világhírű tudósa Magyarországon is jól ismert. Magyarul kiadott népszerű művei (Ember és kutya; Salamon király gyűrűje; A civilizált emberiség nyolc halálos bűne) mellett Válogatott tanulmányok című kötete az etológia iránt érdeklődő szakmai közönség igényeit is kielégíthette.

Az osztrák tudós közelgő századik születésnapjára Bécsben kiadott életrajzi írás Lorenz egy kevésbé ismert arcát mutatja be a nyilvánosságnak, ami azért is időszerű, mert halála óta mély csend övezi a tudós-szerzőt.

Klaus Taschwer és Benedikt Föger osztrák szerzők az 1989-ben elhunyt etológus önéletrajzi írására támaszkodnak. Lorenz 1988 elején kezdte diktálni visszaemlékezéseit a titkárnőjének, ám halála után mindössze egy 200 oldalas, összefüggéstelen töredékekből álló konvolútum maradt hátra. Taschwer és Föger ezeket is felhasználva írta meg 368 oldalas művét, bőven merítve a tudós lányának, Agnesnek altenbergi házában talált feljegyzésekből és levelekből.

Az altenbergi Doktor Doolittle

Lorenz tekintélyelvű családban nőtt fel: orvos apja nyomására ő is medikus diplomát szerzett, mielőtt zoológiát és pszichológiát tanult a bécsi egyetemen. Ekkor vált az altenbergi ház egyfajta “állati menhellyé”, amelyet nyári ludak, récék, csókák, hollók és különböző négylábúak népesítettek be, s amelyet oly érzékletesen jelenít meg könyveiben Lorenz. A tudós mint “holmi Doktor Doolittle élt a házban, aki képes volt beszélgetni állataival, eközben azonban folyton anyagi gondok gyötörték” – írják az osztrák szerzők.

Ezután következtek a “sötét esztendők”: Lorenz mint “rajongó opportunista” együtt üvöltött a “barna farkasokkal”, ahogy a német sajtóban most olvasható volt, majd valahogy átvészelte az orosz hadifogságot.

Az altenbergi házban talált feljegyzések tanúsága szerint a tudós 1938 márciusában, amidőn Hitler csapatai bevonultak Bécsbe, így írt Oskar Heinroth biológusnak: “Mindnyájan ujjongunk, mintha kisgyerekek volnánk”. Három hónappal később pedig Lorenz felvételét kérte a nemzetiszocialista (náci) pártba.

“Én mint német gondolkodású (azaz Németország és Ausztria egyesítésének a híve – a szerk.) természettudós magától értetődően mindig is nemzetiszocialista voltam” – bizonygatta a tudós a kérelem indoklásában, majd a következő években közzétett tudományos írásaiban gátlások nélkül használta a nácik terminológiáját. (A felvételi kérelem megírását élete végéig tagadta.)

A mopszlifejű nagyvárosi ember

Többek között felpanaszolta az ember “házidisznóvá válását”, és a nagyvárosban élő “túlcivilizált emberek mopszlifejét és lógó hasát” a túltenyésztett háziállatokkal hasonlította össze. Meglátása szerint a “fogyatékos elemek rosszindulatú daganatként” mételyezik a “nép testét”, amin csak egy “fajgondozó” segíthet, akinek célja az “etikai szempontból alacsonyabb rendűek még szigorúbb kigyomlálása”.

A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint a 200 oldalas önéletírásból jól érzékelhető, mennyire vonzódott az osztrák tudós a nemzetiszocializmushoz. A FAZ egyenesen “hátborzongatónak” találja a Taschwer-Föger szerzőpáros által idézett alábbi részletet: “Amennyiben léteznek mutációra visszavezethető tényezők, úgy a fajgondozó első számú feladata ezek fölismerése és kiszűrése… Ha a mutációkat csak a társadalomban végbemenő természetes kiválasztódás megszűnése okozza, úgy a fajgondozásnak még a mainál is jobban kell ügyelnie az etikailag alacsonyabb értékűek kigyomlálására”.

A náci korszakban keletkezett dolgozatait 1945 után újra meg újra a szemére vetették Lorenznek. A most előkerült önéletrajzi kísérletben a tudós megpróbálja igazolni ezeket. “A propaganda tükre a nemzetiszocializmust nagyon ártalmatlan, sőt családias jelenségnek állította be – írta. – Azt a keveset, amit az új rezsim gaztetteiről és borzalmairól tudtam, nem tudtam és főleg nem akartam elhinni. A Freud által elfojtásnak nevezett folyamat démoni hatalommal bír az ember fölött.”

Orvosi Nobel-díjat is kapott

A fenti vaskos kitételek dacára Lorenz a háború után üstökösként emelkedett az osztrák tudomány egén. Már 1950-ben kinevezték a – voltaképpen az ő számára létrehozott – Max Planck összehasonlító magatartáskutató központ igazgatójává. Munkásságáért 1973-ban – egy holland és egy német kutatóval együtt – orvosi-élettani Nobel-díjat kapott. Az európai zöld mozgalmak mindvégig “alapító atyát” és pártos szószólót láttak benne.

Taschwer és Föger hatalmas anyagból válogathatott, így művükben Lorenz kortársai vallanak a tudósról; a szerzők maguk alig kommentálják a lorenzi életpályát. Az olvasó emiatt jórészt anyaggyűjteményt kap kézhez, ami a Der Spiegel szerint a mű legfőbb gyengéje. A nagy etológust hívei ezután is úttörő tudósnak, bátor figyelmeztetőnek és a környezetvédő mozgalom alapító atyjának tekintik, míg bírálói számára csak egy biológus a sok közül, akinek ráadásul náci múltja van.