November 4. – egy szomorú dátum

November 4. történelmünk egyik legszomorúbb napja. Az a Kádár János hívta be a szovjet csapatokat, aki néhány nappal korábban még Nagy Imrével együtt támogatta a forradalmat. November 4-én hangzott el Nagy Imre híres közleménye a rádióban: „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”. Bár Nagy Imrének nem voltak csapatai, és kormánya sem volt helyén, mert a jugoszláv nagykövetségre menekültek a tagjai, ettől függetlenül a törvényes miniszterelnök ő volt.

Nagy Imréék menekülése egyébként hiábavaló volt: Tito jugoszláv kommunista vezető ugyanis tőrbe csalta őket. Kiszolgáltatta a valóban forradalmi magyar kormány tagjait a szovjeteknek, akik egy ideig Romániában, Snagovban őrizték Nagyékat. A Nagy Imre kormány több tagja utóbb kivégzésnek vagy börtönbeli megpróbáltatásoknak esett áldozatul.

November 4-én a Nagy Imre kormány egyetlen tagja mutatott példátlan hősiességet: Bibó István parasztpárti (Petőfi-párti) államminiszter, a „szobatudós”, a jogelmélet kiváló szakembere. Ő a Parlamentben maradt a legvégsőkig, és november 4-én kora reggel személyesen vitt el az amerikai követségre egy levelet. Azt kérte, hogy azt sürgősen továbbítsák Washingtonba, Eisenhower elnöknek. Levelében Bibó politikai, diplomáciai támogatást kért az amerikaiaktól, nem katonai segítséget.

Vérbe lehetett fojtani a forradalmat, de teljesen eltiporni nem

November negyedike azonban nem volt végül sikeres: a szovjet csapatok legázolták ugyan a maroknyi magyart, de 1956 szellemisége tovább élt a rendszerváltás után. Jó példa erre, hogy Bibó Istvánnak két fiatal segítőtársa is volt politikailag aktív korszakaiban (1945 után néhány évig, illetve 1956-ban). E két fiatal egyike Göncz Árpád, az 1989/90-es rendszerváltás utáni első köztársasági elnök, a másik pedig Antall József, az első szabad kormány miniszterelnöke volt.

1990-ben aztán Göncz Árpád a köztársaság akkor még ideiglenes elnökeként kérhette fel Antall Józsefet a kormányalakításra. A későbbi miniszterelnököt akkor így méltatta: „Engedjék meg, hogy a bejelentéshez néhány szót fûzzek. Antall Józsefet, képességeit az elmúlt nem nagyon hosszú idõben mindenkinek módja volt megismerni. Nem szeretném a szót szaporítani, hogy ezt részletezzem. Engedjék meg nekem, hogy személyesebb természetû szavakat mondjak! Antall József urat – mikor még nem volt Antall József úr – egészen fiatal korában ismertem. Többé-kevésbé egy helyrõl indultunk el politikai pályafutásunkban. Mindkettõnkre és mindkettõnk alakulására azt hiszem, döntõ hatással volt Kovács Béla személye. Igazán komoly politikai tevékenységet Antall József 1956-ban fejtett ki elõször. Közel állt Bibó István köréhez, részt vett annak a nyilatkozatnak a megszövegezésében, amely 1956 mondanivalóját összefoglalta, és mindannyiunk számára iránymutatóan képviseli ma is. Ennyi idõ alatt módom volt megismerni erkölcsi, szellemi adottságait. Mindig csodálkoztam rajta, hogy milyen mély történelmi, alkotmányjogi és jogi ismeretekkel rendelkezik. Szent meggyõzõdésem, hogy a feladatnak, ami elõtt áll és ami nagyon komoly feladat, valószínûleg az elsõ lépéseket kell megtennie mindannyiunk segítségével – egy új ország felépítésének útján. Én kiválóan alkalmasnak tartom rá: meg fogja tudni tenni ezeket a lépéseket. Mindezt azért mondom, hogy személyes tapasztalataim alapján – amelyek talán közelebbiek, mint az Önök pusztán politikai tapasztalatai – állíthassam, hogy Antall Józsefet tökéletesen alkalmasnak tartom erre a feladatra.”