A magyar labdarúgás napja – 50 éves a 6:3

A sport a kommunista országok „fegyvere” volt az ötvenes években „az imperialisták” ellen. A magyar futballválogatott kétségtelenül kitett magáért ekkoriban. Csapatunk az ötvenes évek közepén több éven át veretlen maradt, és olimpiai bajnoki címet szerzett Helsinkiben, 1952-ben. Ezután nevezték el az együttest „Aranycsapatnak”.

Az Aranycsapat tagjai A csapat összeállítását csupán az ifjabbak kedvéért közöljük, hiszen az idősebb korosztály valószínűleg álmából felkeltve is felsorolja a tizenegy nevet: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.

Az előkészületek

Ez a társulat látogatott el annak az angol válogatottnak az arénájába, ahonnét győztesen még senki sem távozott addig. (A magyar krónikák általában 90 éves angol veretlenségről szólnak, az angolok azonban 1872 óta mérték ezt az időszakot. Tehát 81 éves veretlenségüket őrizték, igaz, a skótok legyőzték már őket, de a kontinens csapatai még soha nem mértek vereséget rájuk hazai pályán.) Az angolok ennek megfelelően nem vették igazán komolyan a mérkőzést, talán azért is, mert előzőleg a magyar válogatott idehaza 2-2-es döntetlent játszott a svédekkel. Elbizakodottságukat megerősítette egyébként a londoni sajtó is.

A magyar csapat számára e mérkőzés óriási presztízscsata volt, hiszen politikai elvárás is volt a győzelem Londonban. Már a megelőző napokban rengeteg társadalmi szervezet és üzem kollektívája küldött buzdító táviratot „az aranylábú gyerekeknek”. (Akkoriban még nem volt szó „tisztes helyállásról”, amit manapság annyit hallunk, és körülbelül azt jelenti, hogy ne kapjunk hat gólt, mint Mexikóban a szovjetektől, vagy hetet, mint a jugoszlávoktól a világbajnoki pótselejtezőn.)

Az 1953-as mérkőzés napján Magyarországon megállt az élet, és mindenki a rádió előtt ült. Várták, hogy Szepesi György megkezdje a mérkőzés közvetítését. A „hidegvérű” angolokat sem hagyta „hidegen” a meccs: a londoni arénában 110 ezer ember gyűlt össze!

A meccs és az „évszázad gólja”

Bár a sorsolás az angoloknak kedvezett, ők kezdhették a mérkőzést, már az első percben parádés gólt szerzett Hidegkuti. Közvetlenül utána megint Hidegkutit ugratta ki Puskás, ám a bíró les miatt érvénytelenítette a szabályos találatot. Az izgalmakat még az is fokozta, hogy az ellenfél (Sewell) kiegyenlítette az állást. A válasz azonban nem sokáig váratott magára, ismét Puskás passzolt Hidegkutihoz, aki immár a bíró által is szabályosnak ítélt gólt lőtt.

A harmadik magyar gólt Puskás szerezte, amelyet Szepesi egyből ki is kiáltott az „évszázad” góljának. A félidőben az állás: 4-2, miután Puskás újabb találatára Mortensen válaszolt. Vezettek tehát a szünetben a magyarok, sőt a második félidő elején máris 6-2-re módosult az eredményjelző, Bozsik József, a népszerű „Cucu” ugyanis megszerezte ötödik, Hidegkuti pedig hatodik találatunkat (Hidegkutinak ez volt a harmadik gólja a meccsen). A végeredmény a második félidő 16. percében alakult ki, amikor az angolok Ramsey révén tizenegyesből szépítettek.

A fogadtatás

Az ujjongás kitörő volt idehaza: a magyar válogatottat lelkes tömeg fogadta a budapesti pályaudvaron. A lapok dicshimnuszokat zengtek, úttörőőrsök és szocialista brigádok vették fel a csapat játékosainak a nevét. Zelk Zoltán üdvözlő verset írt a csapathoz „Alighogy átszállt a határon a győzelem, az a hat-három”. A következő évben az „Aranycsapat” tovább fokozta a diadalt: 1954 tavaszán a Népstadionban másodszor is legyőzte az angolokat, ezúttal 7:1 arányban.

A mélypont Mára sajnos mélypontra süllyedt a magyar foci színvonala, amit bizonyít az is, hogy a legutolsó Európa-bajnoki selejtezők során csak San Marino gárdáját sikerült megelőznünk csoportunkban. (A svédek, a lettek és a lengyelek mind-mind megelőztek minket.)

Ebből az évből azonban egy másik eredményt emlegetnek azóta is: 1954-ben az Aranycsapat elbukott a világbajnoki döntőben: 3:2-re kaptunk ki a németektől, s ez a magyar válogatott számára kudarcnak bizonyult – egy ezüstérem a világbajnokságon! Bezzeg ma, visszasírjuk még azokat az időket is – 1978, 1982, 1986 –, amikor a nemzeti tizenegy egyáltalán kijutott a világbajnokságra. Felnőtt csapatunk ugyanis komoly nemzetközi tornán (vébén vagy Eb-n) 1986-ban vett részt utoljára, s azóta az olimpiai válogatottunk – amely korosztályos csapatnak számít – is csupán egyszer jutott ki az ötkarikás játékokra. 1996-ban, Atlantában egyébként már a csoportmérkőzéseken elbúcsúztak a mieink.

Ami pedig az Aranycsapat utóéletét illeti: a társulat 1956 után végérvényesen szétesett: Puskás, Kocsis és Czibor Spanyolországba került, ott később válogatottak is lettek. Puskás a Real Madridban, Czibor – olaszországi kitérőt követően – a Barcelonában játszott. A száguldó őrnagy, vagyis Puskás végül négyszeres spanyol válogatott is lett. A többiek, az itthon maradottak közül is sokan abbahagyták a futballt, a magyar válogatott eredményei pedig fokozatosan, de biztosan romlani kezdtek.

Az ötven évvel ezelőtti nap azonban mindenképpen a magyar labdarúgás nagy ünnepe és egykor szebb napokat látott válogatottunk méltó emléke.