Károly Róbert középső megkoronázása

1301. január 14-én, fiúörökös nélkül hunyt el utolsó Árpád-házi királyunk, III. András. A halálát követő zűrzavaros időszaknak Károly Róbert királlyá választása vetett véget. Az 1301-től 1308-ig tartó interregnumot a tartományúri hatalom fémjelezte. A tartományurak királyként viselkedtek és uralkodói jogokat gyakoroltak, ezek közé tartozott az önálló külpolitizálás, pénzverés vagy a királyi mintára kialakított saját udvartartás vezetése is. A leghatalmasabb tartományurak Csák Máté, Kán László, Kőszegi Miklós, de Aba Amádé, Ákos István, Borsa Kopasz, Babonics István, Frangepán Duim, Subics Pál és Csák Ugrin is hatalmas területekkel rendelkezett.

Trónigénylők

„Miután meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt. Halálát mint Rachelét siratván meg, az ország népei azon gondolkodtak: hogyan és miképpen találhatnának maguknak az isteni kegyelem gondoskodása folytán a szent király véréből származó új uralkodót”- írta Ákos István nádor.

Uralkodójelöltekből nem volt hiány, leányági leszármazottként több lehetséges utód neve is felmerült. Az egyik közülük Károly Róbert, aki mint V. István leányának Máriának az unokája tartozott a családhoz. A másik Vencel herceg, II. Vencel cseh király fia, ő IV. Béla ükunokájaként és III. András leányának, Erzsébetnek a jegyeseként is pályázhatott a trónra. A harmadik pedig Wittelsbach Ottó bajor herceg, aki unokája volt az előbb említett IV. Bélának. Végül Károly Róbert volt az, akinek sikerült véglegesen megvetnie a lábát Magyarországon és megszilárdítania a hatalmát.

Háromszoros koronázás

Az 1300 óta hazánkban tartózkodó 12 éves Carobertót (ez volt Károly Róbert olaszos neve), 1301 májusában koronázta királlyá Bicskei Gergely választott esztergomi érsek. Ezt a koronázást, mely nem felelt meg a legitim koronázás feltételeinek, a tartományurak többsége nem fogadta el. Magyarországon a koronázás csak akkor volt szabályszerű, ha Szent István koronájával, Székesfehérvárott az esztergomi érsek által celebrált szertartáson történt. Itt csak az egyik feltétel teljesült.

Károly Róbertet a délvidéki tartományurak, a pápa és az itáliai bankárok támogatták. A pénz, javadalmak és egyéb adományok osztogatása folyamatosan bővítette híveinek táborát. Csák Máténak például tárnokmesteri rangot ígértek, ez megtette hatását, hiszen az 1308-as királyválasztó országgyűlésen már őt is a Róbertet uralkodójuknak kívánók táborában találjuk. A második koronázás sem felelt meg a forgatókönyvnek, hiszen a budai Nagyboldogasszony templomban, nem Fehérvárott és nem a Szent koronával történt.

A harmadik és utolsó koronázásra, mely minden kritériumnak megfelelt, 1310. augusztus 27.-én került sor. Hosszú út vezetett idáig és még jó tíz évnek kellett eltelnie, amíg Róbert megteremtette az ország politikai egységét. 1323-ban a délvidék pacifikálásával fejeződött be a tartományúri hatalom felszámolása.

Gazdasági reformok

A következő feladat az ország gazdasági egységének megteremtése volt. Az 1320-as években 35-féle pénz volt forgalomban, ez nem kedvezett a kereskedelemnek. A király 1325-ben a firenzei aranyforint mintájára a magyar aranyforint verését rendelte el. Ez a liliomos aranyforint 3, 52 gramm aranyat tartalmazott. A pénz veréséhez tehát aranyra, illetve a váltópénzhez ezüstre volt szükség.

Az Árpád-korban nem volt rendszeres bányászat hazánkban. A bányászat fellendítését szolgálta az urbura bevezetése és a bányászvárosok alapítása is. Az urbura bányabért jelent, a király az őt megillető urbura egyharmadát átengedte azoknak a földesuraknak, akiknek a földjén nemesfémet találtak. Ezzel érdekelté tette őket a bányák feltárásában.

Károly Róbert 1328. november 27-én alapította meg Körmöcbányát, az aranybányászat új központját. Intézkedéseinek köszönhetően Magyarország aranytermelése Európában az első helyre került, az ezüstbányászat pedig – Csehország után – a másodikra.

Hazánk politikailag és gazdaságilag is megerősödve, eredményesen szólhatott bele az európai politikába. Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó során például, külpolitikai egyensúlyozó szerepre vállalkozhatott. Mindez Károly Róbertet dicséri, aki egy szétesőben lévő, feudális anarchia által dúlt országból regionális középhatalommá emelte Magyarországot.