A román nemzeti ünnep, az Egyesítés

Magyarország határai mentén 85 évvel ezelőtt több új, vagy megújult állam keletkezett: 1918-ban, az első világháború végén, az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése után sorozatban jöttek létre ugyanis szomszédunkban az utódállamok. Előbb Csehszlovákia alakult meg október 28-án, majd november 12-én kikiáltották az osztrák köztársaságot. December elsején a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot (a későbbi Jugoszláviát) proklamálták. Ugyanezen a napon, 1918. december elsején egyesült a Regát (Moldva és Havasalföld összefoglaló neve) Erdéllyel, s jött létre Nagy-Románia.

Románia kialakulása lépésről lépésre

A középkorban két vlah (akkoriban a román elnevezés nem terjedt el) fejedelemség létezett: Havasalföldön a Basarab-dinasztia 1310-től uralkodott, Moldva megalapítását pedig 1359-től számítják, ekkor ismeri el a konstantinápolyi pátriárka a havasalföldi érsekséget, Curtea de Argeº székhellyel. A moldvai (suceavai székhelyű) érsekséget 1401-től ismeri el a pátriárka.

Az északabbi fekvésű Moldva azonban csakhamar lengyel függésbe kerül, a délebbi Havasalföld pedig mindinkább török befolyási övezetté válik (közben időnként a magyar királyok is kiterjesztik uralmukat a területre, anélkül azonban, hogy magyar helytartókat neveznének ki, inkább a román fejedelmek hűségesküjét fogadják el). Havasalföld 1418-ban fizet először adót a török Portának, Moldva azonban hevesen ellenáll az oszmánoknak, 1475-ben Nagy István (ªtefan cel Mare) moldvai fejedelem Vaºluinál nagy győzelmet arat a török seregen.

Erdély „képbe kerül”

Ezután kerül a történelmi tablóra Erdély, mint önálló szereplő. 1526, vagyis Mohács után, illetve Buda 1541-es török elfoglalása nyomán ugyanis a középkori Magyarország három részre szakad, és létrejön az Erdélyi Fejedelemség. A román tankönyvek Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet egyszerűen a „Román Fejedelemségek” néven emlegetik, úgy mintha ezek mindannyian önálló tényezők, és főleg román államok lettek volna. Ezt természetesen a magyar történészek Erdély esetében erősen vitatják. Mindenesetre ekkorra már mindhárom ország(rész) török fennhatóság alá került.

A három fejedelemséget formálisan soha sem kebelezi be az oszmán birodalom. De a két – valóban vlah irányítású – fejedelemség, Moldva és Havasalföld függése a török birodalomtól hosszú évszázadokon át fennmarad, minthogy Moldvában sem tudnak ezután ellenállni az oszmánoknak.

Az első egyesítés – pár hónapra

Ekkor következik be az az esemény, amiért ma annyi Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) szobrot láthatunk Erdély-szerte. 1600-1601 fordulóján a vlahok vajdája, Vitéz Mihály nagyon rövid ideig elfoglalta Erdélyt, és mindhárom fejedelemséget, Moldvát, Havasalföldet és Erdélyt is uralma alatt egyesítette. Ez azonban mindössze pár hónapos uralkodást jelentett, és Vitéz Mihályt hamarosan Basta osztrák császári generális 1601. augusztus 19-én orgyilkosokkal megölette. (Az osztrákok nem nézték jó szemmel Erdély szétesését, bevonultak a török hódoltságú fejedelemségbe, de a XVI-XVII. század fordulóján még ők sem tudták tartóssá tenni ottani uralmukat.)

Vitéz Mihály megöletése után Erdély pár évtizedig, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralma alatt fénykorát élte, a magyar kultúra egyik legfontosabb bázisa lett a fejedelemség. Erdély ekkor nemcsak a történelmi Transsylvaniát foglalta magában, hanem a tőle nyugatra és északnyugatra fekvő, de korábban a királyi Magyarországhoz tartozó területeket, az úgynevezett Partiumot is. Ezekben az időkben szó sem volt román vagy vlah irányításról Erdélyben, amely a törökök század végi vereségsorozata nyomán, 1691-től Habsburg tartománnyá válik.

Erdélyt a XVIII. századtól Magyarországtól különválasztva kormányozzák, de ez nem vlah vagy román, hanem Habsburg-irányítást jelent, s az erdélyi szászok és magyarok befolyása érvényesült ekkor leginkább. 1784-85-ben verték le Horea, Cloºca és Criºan erdélyi román parasztfelkelését.

Növekvő orosz befolyás

A XVIII. század döntő változásokat hoz Moldva és Havasalföld életében is. 1739-ben Olténia visszakerül az osztrák-török béke nyomán Havasalföldhöz, majd az orosz előrenyomulás kezdődik meg a Balkán felé. A törökök visszaszorulásának első eredményei az 1774-es kücsük-kainardzsi békében észlelhetőek. Csökken a török befolyás Moldvában és Havasalföldön, Bukovinát (a Moldvától északra fekvő területet) viszont Ausztria kebelezi be.

1812-ben ismét érdekes fejlemények zajlanak. Oroszország gyorsan békét köt Törökországgal, mert értesül arról, hogy Napóleon támadásra készül ellene. Az 1812-es békében azért némi orosz területgyarapodás így is bekövetkezik: a Prut és a Dnyeszter közötti terület (nagyjából a mai Moldovai Köztársaság, vagyis Besszarábia) Oroszországhoz kerül. Ez a Besszarábia egyébként később a Szovjetunió része lesz, ennek volt egy ideig vezetője Leonyid Brezsnyev későbbi szovjet pártfőtitkár, amikor az még Moldovai Szocialista Szövetségi Köztársaság néven létezett.

A török befolyás csökkenése azonban kezdetben nem a román önállóság növekedését eredményezte: 1828 és 1834 között például orosz közigazgatás működött Havasalföldön és Moldvában. Később, 1848-ban e fejedelemségekben is polgári forradalmak játszódtak le. Jászvásárban, vagyis Iasi-ban, Moldva fővárosában 1848. április 8-án tört ki a forradalom, Havaselvén pedig Nicolae Bãlcescu vezetésével tört ki a revolúció. Érdekes, hogy a régi ellenfelek, az egymással rivalizáló nagyhatalmak ekkor egyesülve vettették rá magukat a románokra: az orosz cár kérésére például a török szultán csapatai verték le a bukaresti, havasalföldi felkelőket 1848. szeptember elsején.

Intermezzo Erdélyben

Közben Erdélyben 1848-49 folyamán, a magyar forradalom és szabadságharc alatt éleződnek ki a magyar-román ellentétek. Ezt jelzi az abrudbányai vérengzés, és számos atrocitás, amelyet a két fél egymás ellen elkövet. Kossuth és a román vezetők csak az orosz intervenció idején, a Habsburgok és a cár összefogása nyomán látják be, hogy mennyire értelmetlenül hadakoztak egymás ellen.

Kossuth és Bãlcescu, az ekkor már hazájából száműzött román forradalmi vezető 1849. július 14-ei megállapodása (Project de pacification – megbékélési terv) így már teljesen elkésett. Bár szép példa a két nép (ritkának bizonyult) összefogására, nem nevezhető érdemi egyezségnek, hiszen jelentősége ekkor már egyáltalán nem volt. Hiába egyeztek meg például egy román légió felállításáról a magyar szabadságharc védelmére, egy hónap sem telt el az aláírástól, és augusztus 13-án már Világosnál összeomlott a magyar ellenállás, Görgei ugyanis letette a fegyvert.

A második egyesítés – Erdély nélkül

Visszatérve Havasalföldre és Moldvára: 1856-ban a párizsi konvenció hét európai állam védnöksége alá helyezte a dunai fejedelemségeket. A második ilyen konvenció aztán 1858-ban meghatározta e két dunai fejedelemség nemzetközi jogi státuszát. E konvenciót Franciaország, Anglia és Oroszország kényszeríti Törökországra, s arra kötelezi az oszmánokat, hogy ismerje el a Moldva és Havasalföld „egyesült fejedelemség” néven való egyesítését. 1859 januárjában aztán Ion Alexandru Cuza őrnagy kettős választás révén Moldvában és Havasalföldön is fejedelmi címet szerez, s Románia néven egyesítette a két országrészt.

Nem az első és nem is az utolsó egyesítés volt az 1859-es: mint láttuk, korábban Mihai Viteazul hajtott végre ilyen akciót, később pedig 1918-ban lesz példa erre. A román központi hatóságok létrehozása, Bukarest fővárossá tétele csak 1862-ben következik be. Cuza után, 1866-ban újabb fejedelem következik Románia történelmében: Karl von Hohenzollern-Sigmaringen kerül I. Károly néven a trónra. Az új alkotmány rögzíti a fejedelem végrehajtó hatalmát, és főparancsnoki tisztséggel ruházza fel őt.

1878-ban, a berlini kongresszuson, az azt megelőző orosz-török háború eredményeként (amelyben Románia Oroszország mellett küzdött), a nemzetközi közösség és a nagyhatalmak is elismerik Románia függetlenségét. Románia egyébként formálisan 1881-ben alakul királysággá, ekkor veszi fel Károly a királyi címet. A román ortodox egyház 1885-ben lett független.

Az első világháború

Az első világháború kitörésének ürügyét a nagyhatalmak a Balkánon találták meg. Ez a térség több háborút is vívott az első világégést közvetlenül megelőző időszakban. Ezen összecsapások során, a második Balkán-háborúban szerezte meg például Románia 1913-ban Dobrudzsát Bulgáriától.

Az első világháború első éveiben Románia nem vett részt a fegyveres konfliktusokban. Ez volt a feltétele egyébként annak, hogy gróf Tisza István magyar miniszterelnök beleegyezzen abba, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzenjen Szerbiának a szarajevói merénylet nyomán. Tisza ugyanis – mint később kiderült, joggal – félt attól, hogy a románok megtámadhatják a kettős monarchiát, elsősorban pedig Erdélyt.

A román koronatanács 1914-ben egyébként úgy döntött, hogy a fegyveres semlegesség álláspontját teszi magáévá a háború során. Ezt a döntést 1916-ban változtatták meg a románok: szövetséget kötöttek Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia (a központi hatalmak) ellenfeleivel, az antanttal, s augusztus 27-én beléptek a háborúba. A központi hatalmak azonban rövidesen elfoglalták Bukarestet és az akkor még Moldvából és Havasalföldből álló ország nagy részét.

A harmadik egyesítés – Erdéllyel

A románok újra 1918-ban aktivizálják magukat: amikor az antant már megnyerte az első világháborút, bekövetkezett a németek totális veresége, továbbá a németek mellett harcoló Bulgária is letette a fegyvert, nos ekkor, 1918. november 10-én Románia mozgósította hadseregét, november 25-én pedig megkezdték a bevonulást Erdélybe. A magyar kormányzat gyakorlatilag semmit sem tett, így az erdélyi románság november elsején megalakult szervezete, a Román Nemzeti Tanács december elsejére gyűlést hívott össze Gyulafehérvárra.

Az erdélyi románok gyűlése ezen a napon, december elsején mondta ki Erdélynek Romániával való egyesülését. A százezer főnyi résztvevő ezt a javaslatot elfogadta, és az eléje terjesztett 130 tagú Nemzeti Tanács névsorát is jóváhagyta. Ezután a Nemzeti Tanács saját tagjai közül megválasztotta az egyesülés végrehajtásának szervét, a Consiliul Dirigent-et (Kormányzó Tanácsot), amely Nagyszeben székhellyel megkezdte működését, és küldöttséget menesztett Bukarestbe, hogy értesítse Ferdinánd román királyt a gyulafehérvári gyűlés eredményéről.

Nagy-Románia

A húszas évekre nemzetközi egyezmények is garantálták a létrejövő Nagy-Románia határait. Az 1920-as trianoni békeszerződés Magyarországot kényszerítette arra, hogy elfogadja az új határvonalat a két ország között (amely egyébként messze túlnyúlt a történelmi Erdély határán, és a Partiumot is magába foglalta). Ezen kívül Románia megszerezte Bukovinát Ausztriától, Dél-Dobrudzsát Bulgáriától. Sőt, ekkor még Besszarábia is Nagy-Románia részét képezte, Moldván és Havasalföldön kívül. Románia területe egyébként ezután is többször változott: a második bécsi döntés idején, a második világháború alatt Németország nyomására Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. 1945-ben visszakapták a románok ezt a területet, de Besszarábiáról le kellett mondaniuk a nyugat felé terjeszkedő Szovjetunió javára, és Dél-Dobrudzsa is visszakerült Bulgáriához.