33 éve Nobel-díjas Szolzsenyicin

Szolzsenyicin 1918. december 11-én, Kiszlodovszkban született egy gazdag paraszti családban. Édesapja még világrajövetele előtt meghalt, nagyapját az üldözések elől volt cselédei haláláig bujtatták. Édesanyja gyermekét ortodox hitben nevelte egészen 1929-ig, mikor az egyházellenes támadások lerombolták a terület összes templomát.

A kis család Rosztovba költözött és Szolzsenyicin teljesen hétköznapi iskolába került, ahol csupán hihetetlen aktivitásával tűnt fel. Egyetemét is a városban végezte el matematika-fizika szakon, közben levelező hallgatója volt a moszkvai Történeti-Filozófiai-Irodalmi Főiskolának. Az egyetem elvégzése után Morozovszkban tanított matematikát és csillagászatot, 1940-ben házasságot kötött volt iskolatársával, Natalja Resetorszkajával.

Háború és börtön

1941-ben mozgósítják, majd egy évvel később tüzérségi ütegparancsnokként kiküldik a frontra (más források szerint a légifelderítésnél szolgált). Bátorsága elismeréseként megkapja a századosi rangot, nyugodt életet biztosíthatott volna magának, ha nem levelez volt iskolatársával. Ekkor követte el élete addigi legnagyobb hibáját, bandafőnöknek nevezte a Szovjetunió akkori diktátorát, Sztálint.

A katonai kémelhárítás (szmers) azonnal letartóztatta és a bíróság hazaárulás címén nyolc év lágerre ítélte. Szolzsenyicin a lágerélet minden borzalmát átélte, volt segédmunkás egy építkezésen, „tudós” a Marfinói börtön-kutatóintézetben, ahol egy újfajta lehallgatókészüléket kellet létrehozni, Ekibasztuzban öntőmunkás, később építésvezető. Számos műve ismerteti az itt átélteket: Pokol tornáca, Ivan Gyenyiszovics egy napja, GULAG szigetcsoport egyes részei. A lágerekben is folyamatosan „írt”, természetesen nem papírra, hanem úgynevezett „imafüzér” technikával memorizálta gondolatait.

Kint – majdnem szabadon

1953-ban kiengedték és a kazahsztáni Dzsambul terület Kok-Terek auljában jelölték ki örökös kényszerlakhelyét. Ekkor már minden idejét az írásnak szentelte, vékony papírra vetett sorait pezsgősüvegbe rejtve elásta udvarában. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizálnak szervezetében, az élet-halál között lebegő Szolzsenyicin azonban rövidesen legyőzi a betegséget, ekkorra tudatosult benne: arra született, hogy világgá kürtölje a lágerlakó milliók szenvedését. 1956-ban rehabilitálták és ismét tanárként helyezkedett el, 1962-ben jelent meg nyomtatásban: Ivan Gyenyiszovics egy napja (eredeti címe SCS-854, Szolzsenyicin rabszáma lehetett) Hruscsov személyes jóváhagyásával, a Novij Mir folyóiratban.

A folytatásos regény hatalmas visszhangot váltott ki, az író világhírűvé lett, az olvasók levelekben számoltak be lágerélményeikről, amelyek A GULAG szigetcsoport vázát alkotják később. Folyamatosan publikálja írásait egészen 1965-ig, amikor Hruscsov hatalmának vége szakad és ismét a keményvonalasok veszik át a Kreml irányítását. Kéziratait elkobozzák és teljes némaságra ítélik Szolzsenyicint, nem közlik sem a Rákosztályt, sem A pokol tornáca című művét. Mégis mindenki olvashatta, ha elég bátorsága volt a szamizdatok kézbevételére. Szolzsenyicin 1967-ben háborút indított a rendszer ellen, nyílt levélben követelte az Írószövetség IV. Kongresszusától, hogy ítélje el a cenzúrát és a személye elleni támadásokat, bár ő már nem félt: „írói feladatomat minden körülmények között teljesítem, a sírból pedig még sikeresebben és cáfolhatatlanabbul, mint élőként. Az igazság útjait senki nem torlaszolhatja el és előmozdításáért kész vagyok a halált is vállalni.” Válaszában Solohov (a Csendes Don szerzője, aki ekkor már Nobel-díjas) írótársának a teljes betiltását javasolta.

Irány: nyugat

A betiltott író műveit Európa nagy érdeklődéssel fogadja, 1968-ban a The Times irodalmi melléklete megjelentette a Rákosztály egyes részleteit, majd könyvformát kap A pokol tornáca is. Mikrofilmen csempészték ki nyugatra A GULAG szigetcsoportot, de egyelőre az író nem engedi megjelentetni a kötetet. 1970-ben François Mauriac javaslatára megkapta a Nobel-díjat, az indoklás szerint: „azért az etikai erőért, amellyel követi az orosz irodalom hagyományait”. Ám Szolzsenyicin nem vehetett részt az átvételi ünnepségen, félt, többi nem mehet vissza országába. Három év múlva a KGB háborút indított az orosz szamizdat-irodalom ellen, az író titkárnőjét napokig vallatták, aki előadta A GULAG szigetcsoport egy kópiáját. Másnap holtan találtak rá. Szolzsenyicin azonnal megadta az engedélyt művének kiadatására, a könyv előszavában így fogalmazott: „Én – nem én vagyok, irodalmi sorsom – nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, lágerekben történt velük.”

Óriási felháborodást váltott ki a leleplező könyv, a Legfelsőbb Tanács Elnöke külön rendeletben fosztotta meg állampolgárságától, és azonnal kitoloncolták az országból. Még hevesebb vitát váltott ki nyugaton a könyv. Az 1956-os magyar, 1968-as prágai beavatkozás után ez volt az utolsó csapás a nyugati baloldal teoretikusaira, akik kétségbeesésükben még fasizmussal is megvádolták Szolzsenyicint. Az írót nem nyűgözte le a fejlett világ sem, 1978-as Harvard egyetemi beszédében megtámadta a nyugati fogyasztói társadalmat, az országok közömbösségét, lelki kiüresedését, önmérsékletet nem ismerő életmódját. Teljes elvonultságban élt 1994-ig amerikai birtokán. Az orosz rendszerváltás után hazaköltözött, de szavai, gondolatai nem találtak támogatókat.