Száz éve vásárolta meg az USA a Panama-csatornazónát

A terv valóra váltása komoly politikai és nagyhatalmi játszmák tétje volt. Előbb a franciák, később az amerikaiak vetették bele magukat a projekt kivitelezésébe. A franciáknál óriási politikai botrány kerekedett az ügyből, azóta is panamázásnak hívják a politikusok megvesztegetését. (Egyébként a Magyarországon nemigen kedvelt Clemenceau is belebukott a botrányba. Hosszú évekig kivonult a francia politikai életből, ám később ismét aktivizálta magát, s ezt Trianonban a magyarok is megtapasztalhatták.)

A csatorna és a francia tervek

A Panama-csatorna egy mesterséges víziút, amelyet 1881-ben kezdtek építeni a Panama földszoroson, hogy azt átvágva, a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekapcsolják. A francia ötletből született vállalkozást a szuezi csatorna üzleti sikere ösztönözte. A Panama-csatorna irányát a Türr tábornok elnöklete alatt megalakult Société internationale du Canal interocéanique megbízásából Lucian Napoléon Bonaparte Wyse és Armand Reclus határozták meg, és az 1879-as párizsi földrajzi kongresszus többsége is a csatorna kivitele mellett nyilatkozott – írja a Pallas Nagylexikona.

Még ugyanazon év végén Ferdinand Lesseps, a szuezi csatorna építője, több mérnök kíséretében a helyszínre ment, és már 1880. február 14-én költségvetéssel álltak elő, mely szerint a szintes csatorna elkészítése 843 millió frankba került volna. Ez az összeg azonban, mint magának Lesseps-nek későbbi nyilatkozatából kiderült, a költségeknek alig felét fedezte. A részvénytársaság azonban, ennek a költségvetésnek és a hozzá csatolt kiviteli terveknek alapján mégis megalakult, és a munkálatokat is megkezdte.

Kevés volt a pénz

Nemsokára kitűnt, hogy a befizetett részvénytőke nem elég az úgynevezett „szintes” csatorna kiépítésére, s ekkor elhatározták, hogy zsilipes csatornát építenek. A munkások sokat szenvedtek a gyilkos klíma miatt és sokan haltak meg a járványos lázban. A Rio Chagres bő vizének levezetésére pedig nagy költséggel hosszú csatornákat kellett építeni, úgyhogy 1888-ra már 1400 millió frankot adtak ki és a csatornának alig egyharmada volt kész. Ebből is csak a colon-gabuni 10 kilométeres szakasz volt hajózható – írja a Pallas.

Ekkor már azért sem lehetett a dolgok állását eltitkolni, mert Lesseps-nek új tőkére volt szüksége és a vállalat, miután az 1888 decemberi szelvényeket már nem bírta beváltani, csődbe került. Brunet, a csődgondnok 1890 júniusában ugyan kieszközölt egy bizottsági jelentést, amely a zsilipes csatorna folytatását ajánlotta, és a 7-8 évig tartó építkezések költségeit 900 millió frankban állapította meg, Wyse pedig új szerződésre lépett Kolumbia állammal, amely szerint az 1889-ig engedélyezett építési határidő 1903-ig meghosszabbíttatott, de az új részvénytársaság megalakítása, illetőleg a szükséges tőke előteremtése nem sikerült.

Közbelép az USA

Ezután lépett be a játszmába az Egyesült Államok, amely gyakorlatilag feldaraboltatta a Panama-csatorna kedvéért Kolumbiát. Kolumbia ugyanis addig nem csupán Dél-Amerika északnyugati részét (vagyis mai területét), hanem a mai Közép-Amerika déli szakaszát is a magáénak tudhatta. Az erőszakos amerikai politika Theodore Roosevelt elnök nevéhez fűződik, aki újraértelmezte a Monroe-elvet (amelyről Anno rovatunkban december másodikán emlékeztünk meg).

A Monroe-elv az „Amerika az ameriakaiaké” kijelentésen alapult, amelyet még James Monroe elnök fogalmazott meg 1823-ban, amikor elítélte az európai államok beavatkozását az Újvilág belügyeibe, sőt, azokat Amerika-ellenes, barátságtalan cselekedetnek tekintette.

Az 1901 és 1909 között amerikai elnökként tevékenykedő Theodore Roosevelt a furkósbot, illetve a „nagy bot” politikáját fogalmazta meg, miszerint „Ha finoman beszélsz, és nagy botot hordasz magaddal, messzire jutsz!”. Mindez azt jelentette, hogy a gazdaságilag és politikailag egyre erősödő Egyesült Államok egyre inkább érvényesíteni kívánta akaratát a világban és az amerikai kontinensen egyaránt. Ezt jelezte az is, hogy 1906 és 1909 között az USA megszállta például Kubát.

A furkósbot-politika

A Panama-csatorna megépítésekor sem bizonyult puhánynak a furkósbot-politika meghirdetője, Theodore Roosevelt (az ő oldalági rokona, F. D. Roosevelt a második világháború idején lett később az USA elnöke).

Az USA szenátusa a XIX. és a XX. század fordulóján úgy döntött, hogy az eredeti tervekkel ellentétben nem Nicaraguában, hanem Panamában fogja megépíttetni az óceánokat összekötő csatornát – írja Hahner Péter az Egyesült Államok elnökeiről szóló könyvében. Az akkor még Kolumbiához tartozó területet a dél-amerikai ország megbízottja kész volt száz évre bérbeadni az Egyesült Államoknak. A megbízott tízmillió dollárt követelt cserében. Az USA belement volna az egyezségbe, ám a kolumbiai kongresszus elutasította a megállapodást.

Hahner így ír minderről: „A felháborodott Theodore Roosevelt erre az amerikai hadiflottával támogatta a Buneau-Varilla francia mérnök által Panamában kirobbantott felkelést, és hetvenöt perccel az 1903. november 3-i függetlenségi nyilatkozat hírének megérkezése után az amerikai kormány elismerte az új köztársaságot. Panama tízmillióért és éves járadékért átengedte a 10 km széles csatornazóna használati jogát. (A munkálatokat 1914-ben fejezték be.) Roosevelt később így védelmezte politikáját: ’A hagyományos, konzervatív módszereket követve, kétszáz oldalas, méltóságteljes jelentést kellett volna benyújtanom a Kongresszusnak, amely még mindig ezen vitatkozna. Én azonban inkább megszereztem a csatornazónát, és hagytam, hadd vitatkozzon a Kongresszus, hiszen amíg a vita folyik, ezt teszi a csatorna vize is!’ 1906-ban személyesen is megtekintette a csatorna építési munkálatait, s ezért ő volt az első elnök, aki kormányzata idején elhagyta az Egyesült Államok területét.”

A Panama-csatornán az első hajó 1914 januárjában kelt át, a hivatalos megnyitót augusztusra tervezték ugyanabban az évben. Ám időközben kitört az első világháború, és így az ünneplés elmaradt.