145 éve született Puccini

Giacomo Puccini 1858. december 22-én, vagyis 145 évvel ezelőtt született egy olasz kisvárosban, Luccában. Fiatalon elkezdett zenét tanulni, többek között nagybátyja, Fortunato Magi támogatásával. Tizennégy évesen a kis Giacomo már orgonista volt a luccai Szent Márton- és Szent Mihály-templomban, és más helyi egyházi intézményekben.

Egy 1876-os Aida-előadás azonban olyan nagy hatással volt rá, hogy elhatározta: operaszerző lesz. Verdi operájának pisai bemutatója után nagybátyja anyagi támogatásával 1880-ban bejutott a milánói konzervatóriumba. Hároméves tanulmányai során itt elsősorban Bazzini és Ponchielli irányítása alatt fejlődött tovább.

Első sikerek

Még diákként, 1882-ben Puccini és szövegírója (librettistája), Ferdinando Fontana elindultak egy a Sonzogno cég által operaszerzőknek kiírt versenyen. Egyfelvonásosuk, a Le villi ugyan nem győzött, de felkeltette Giulio Ricordi, a zenekiadó érdeklődését. Ő aztán egy sikeres bemutatót szervezett a milánói Teatro del Vermében a rövid darabnak, és megbízást adott egy második opera elkészítésére. Fontana librettója, az Edgar azonban nem volt alkalmas Puccini drámai tehetségének kibontakoztatására, és ezt az operát eléggé hűvösen fogadta a világhírű La Scala közönsége 1889 áprilisában. Ugyanakkor Puccini és Ricordi kapcsolatát megpecsételte ez a darab, hiszen azután a két férfi kapcsolata hosszú éveken, évtizedeken át megmaradt.

Az első opera, amelynek a témáját maga Puccini választotta, a Manon Lescaut volt. 1893-as torinói bemutatója olyan siker volt, amelyet Puccini nem is tudott többé megismételni, és amely hirtelen Itálián kívül is ismertté tette a nevét. Új librettistáival, Illicával és Giacosával három további operát készített, többek között a Bohéméletet, amelyet ma már főművének tartanak. Ám saját korában nem aratott a Manonhoz hasonló sikert, és különösen nem Torinóban, az 1896-os ősbemutatón.

A Tosca

Puccini legismertebb, a közönségsikert tekintve a legtartósabb operája a Tosca, amelyet 1900-ban mutattak be először a római Teatro Costanziban, s amely az első kirándulása volt a szerzőnek az úgynevezett verizmus (verismo) irányzata felé.

Később Puccini Londonba látogatott, ahol megnézte David Belasco egyik színművét, a Madam Butterfly-t. Mindez új inspirációt adott az olasz komponistának, és az egyfelvonásos angol darab nyomán elkészítette saját operaváltozatát, a Pillangókisasszonyt. Az Illicával és Giacosával közösen végzett munka eredményeként talán a legjobb, de technikailag mindenképpen a legbonyolultabb opera született Puccini kezei alatt. Ám a La Scalában, 1904-ben csúfos bukás volt az ősbemutató. A botrányos bemutató meglepte Puccinit, akinek riválisai felheccelték a közönséget. Ugyanakkor a következő előadáson, Bresciában, 1905 májusában már jobb volt a darab fogadtatása.

Ekkorra Puccini feleségül vette Elvira Gemignanit, egy luccai kereskedő özvegyét, akivel már évek óta együtt éltek, s csak ara vártak, hogy meghaljon a nő férje – a férfi ugyanis nem volt hajlandó elválni. Elvira, akinek egy lánya volt az előző férjétől, 1896-ban már szült egy fiúgyermeket Puccininak. A család 1921-ig egy Torre del Lago-i házban élt, amelyet a komponista még 1891-ben vásárolt meg.

Botrány

A família életét és Puccini zenei tevékenységét hosszú időn át megbénította egy magánéleti botrány. Egy szolgálólány, akit Elvira asszony azzal gyanúsított, hogy férjével viszonyt folytatott, öngyilkos lett. A boncoláskor azonban kiderült, hogy a lány, Doria Manfredi szűz volt. A közbotrány miatt – az egyébként valóban kicsapongó életmódot folytató – Puccini évekig nem tudott dolgozni, következő operáját a „La fanciulla del West”-et csak 1910-ben mutatták be New Yorkban, a Metropolitan Operában. Ez a darab, a Nyugat lánya is Belasco egyik korábbi drámáján alapult. A mű azonban hosszabb távon nem bizonyult tartós értékűnek: keveredett benne Debussy és Strauss hatása, de nem sikerült „önálló életre kelnie”, így ma már ritkán szerepel az operák repertoárjában, legalábbis Olaszországon kívül.

Ezután újabb törés következett: megszakadt a kapcsolat a Ricordi kiadó és Puccini között. A kiadót Tito Ricordi vezette 1912-től, és a megromlott viszony végül oda vezetett, hogy Puccini elfogadott egy megbízást a bécsi Karltheatertől. Az eredmény egy „operetta” lett, a La rondine, amelyet melegen fogadott a Monte Carlo-i közönség 1917-ben, bár utólag megállapítható róla, hogy a komponista egyik leggyengébb műve volt.

A Turandot

Mindeközben Puccini nekiállt a három rövid darabból álló sorozatának, a francia Grand Guignol hagyományait követő Il tritticónak, amely A köpenyből (horrorisztikus epizód), az Angelica nővérből (szentimentális tragédia) és a Gianni Schicci (vígopera) áll. A triptichonnak ez utóbbi a legmaradandóbb alkotása, és ma is gyakran játsszák, általában az első két „epizód” nélkül a Gianni Schiccit.

A hatvanas éveiben járó Puccini ezután ismét új utakra tévedt: egy Gozzi-színdarab nyomán nekifogott a XX. században írt talán legdrámaibb operának, a Turandotnak. A komponálás idején Viareggióba költözött át, ám 1923-ban kiderült, hogy gégerákban szenved. Bár a brüsszeli kezelés sikeresnek tűnt, szíve 1924. november 29-én felmondta a szolgálatot, így a Turandot befejezetlen maradt. Ma általában Franco Alfano befejezésével mutatják be a darabot.