Wesselényi és a reformkor

Wesselényi Miklós szüleinek tizenegy gyermeke volt, de csak Miklós érte meg a felnőttkort. Ennek ellenére nem féltették, kemény nevelést kapott. Kitűnően lovagolt, úszott, vívott, birkózott és nevezetes vadász is vált belőle.

Lovak és szabadtéri sportok

A lovak iránti szeretete már kisgyermek korában megmutatkozott. Egy alkalommal a saját édesapja dobta fel egy ló hátára, hogy megfékezze a szilaj mént. A hazai lótenyésztés és lóversenyeztetés sokat köszönhet Széchenyi Istvánnak és neki. Úgy gondolták, hogy a lótenyésztés érdekében kell lóversenyeket rendezni. Elkészítették a versenyszabályokat, mely szerint: „amely lónak feje legelőbb éri a jutalom tzél lineáját az a nyertes”.1827-ben tartották az első versenyt, melynek első futamát Wesselényi „Al Borák” nevű lova nyerte meg.

A magyar szabadtéri sportok kezdete is e két jeles férfiúra vezethető vissza. Wesselényi úgy gondolta, hogy nálunk nagyon keveset ügyelnek a testnevelésre. A nyugati népekkel összehasonlítva a magyaroknál óriásinak találta a lemaradást. Esterházy Miksa volt az, aki ezt a gondolatmenetet továbbvitte és hozzálátott gyakorlati megvalósításához.

Politikai élet

Wesselényi Miklós az első reformnemzedék egyik legnagyobb alakja volt. Ez a generáció – élén Széchenyivel, Kölcseyvel (a Himnusz költőjével, aki politikusként is komoly szerepet játszott a reformkorban) és a zsibói báróval – az ország modernizációját és polgáriasodását akarta megvalósítani. Wesselényi egyébként a politikai életbe az 1817. évi erdélyi ínség-segélyakció egyik szervezőjeként kapcsolódott be.

A zsibói báró 1820-ban ismerkedett meg Széchenyivel, akivel mély barátságot kötött. Közösen utaztak Nyugat-Európába, tapasztalataikat mindketten könyv formájában jelentették meg. Wesselényi, 1833-ban Lipcsében adatta ki gondolatait Balítéletekről címmel. A cenzúra miatt kellett külföldön megjelentetnie ezt a szép, ékes magyar nyelven írott művet.

Művében felhívja a nemesség figyelmét helytelen elképzeléseire és életmódjára. Úgy gondolta: a nemesek egyáltalán nem ismerik hazájukat, és nem érdekli őket, hogy e haza irányában kötelességeik is vannak. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a nemzet összes tagját, nemest és nem nemest, magyart és nem magyart hazafivá, polgárrá kell emelni. „Hazafit s polgárt, csak ezt kell minden emberből nevelni!”

Érdekegyesítést akart, úgy gondolta: a nemességnek le kell mondania jogainak egy részéről a jobbágyok javára, mert igazságtalan, hogy az ország lakosságának 90 százaléka dolgozzon a maradék 10 százalék jólétéért, úgy, hogy semmi joguk sincs.

Erdély és Magyarország

Neki köszönhetően került az érdeklődés középpontjába Magyarország és Erdély uniójának kérdése. Programja sok tekintetben hasonlított Széchenyi elképzeléseire, amelyet a gróf „Hitel” című munkájában fogalmazott meg. „Érzésünk és látásunk egyformasága oly nagy, hogy egész darabokat, sőt konstrukciókat is találok, melyek az enyimben is megvannak….” – írta Wesselényi.

Wesselényi azonban radikálisabb volt, mint Széchenyi, ennek következtében politikai pályájuk szétvált: „Lelked tisztaságáról bizonyos vagyok (…), de látom, útjainkban elágazunk” – mondta Széchenyi 1831-ben.

Wesselényi óriási érdeme között tartjuk számon, hogy a magyar országgyűlés hangulatát, az ott felvetett kérdéseket közvetítette Erdélybe. Erdélyi birtokosnak született, de később Magyarországon, Szatmár megyében is vásárolt földeket, így mind a két országgyűlésnek a tagjává vált. Mint a helybéli ellenzék vezére, nagy szerepe volt abban, hogy 23 év után ismét összehívták az erdélyi országgyűlést. A király, látva az ellenzék erősödését, 1835-ben feloszlatta a diétát, Wesselényi ellen pedig hűtlenségi pert indítottak, amiért az a kormányt kritizálta. A per évekig húzódott, Wesselényi védői között találjuk Kölcsey Ferencet és Deák Ferencet, akik bebizonyították, hogy a kormány bírálata nem egyenlő a király bírálatával, így a zsibói bárónak sikerült elkerülnie a halálbüntetést.

Az árvízi hajós

Wesselényi börtönbevonulása előtt, a pesti árvíz idején óriási részt vállalt a lakosság megmentésében. 1838. március 15-én a jégzajló Duna megrekedt a Csepel-szigetnél és átszakította a pesti védgátat, a jeges víz elöntötte a várost, az ódon házak nagy részét összedöntötte. Wesselényi saját hajóján éjjel-nappal, fáradhatatlanul járta az utcákat, hogy segítséget nyújtson a bajbajutott embereknek.

Wesselényi pere 1839-ben fejeződött be. Három év börtönbüntetést kapott, ami a reformkori börtönviszonyokat tekintve a lassú halálos ítéletet jelentette. Már néhány hónap elteltével kiújult a báró szembetegsége, csak Széchenyi és Deák közbenjárásának köszönhette, hogy ideiglenesen kiengedték a graefenbergi hidegvíz-gyógyintézetbe, egészsége helyreállítása végett, de kötelezettséget kellett vállalnia, hogy amint szemének épségét visszanyeri, önként visszavonul a börtönbe, hátralévő büntetését letölteni.

Az 1839-40-es országgyűlés amnesztia törvényének köszönhetően véglegesen szabadlábra került, de az aktív politikai életből mégis szinte teljesen sikerült kikapcsolni, hiszen 1844-ben elvesztette látását.

Utolsó évek

1843-ban jelent meg a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című műve, melyben kifejtette, hogy a „jogkiterjesztő alkotmányosság” révén a nemzetiségeket is részesíteni kell az alkotmányos vívmányokban, erre pedig az orosz cári birodalom terjeszkedő politikája miatt van szükség, hiszen könnyen a magyarok ellen fordíthatja a Kárpát-medence szláv etnikumait.

1848-ban a vak és beteg Wesselényinek nagy szerepe volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés kimondja Erdély unióját, majd ő irányította a Partium visszacsatolását. Ám a fegyveres harctól idegenkedett, úgy gondolta: „A forradalom az a híd, amelyen keresztül az abszolutizmus visszatérhet”. A vészterhes időszakot, a szabadságharc leverése utáni periódust Graefenbergben töltötte. 1850-ben tüdőgyulladást kapott, ebből a betegségéből többé már nem épült fel, s Pesten hunyt el még ugyanezen esztendő áprilisában.