165 éve született Cézanne

Élete folyamatos utazás Párizs és szülőhelye, Aix-en-Provence között. Gyermekkori évei gondtalanul teltek, apja banktulajdonosként biztosította a család megélhetését, a fiatal gyermek taníttatását. Cézanne 1852-től a Bourbon kollégium tanulója, itt találkozott Zolával, akit sokáig barátjaként tudhatott maga mellett. Az aix-i rajziskolát Gibert tanítványaként végezte, a mester David rajongójaként ismertette meg a klasszikus festészettel növendékeit. Bár apja óhajára jogot tanult, Cézanne figyelme már csak a festészetre irányul.

Első kísérletek

1861-ben, apja kívánsága ellenére, elutazik Párizsba. Csupán öt hónapig tart első ottléte, mégis meghatározó benyomások érték. Beiratkozott az Académie Suisse festőiskolába és rendszeresen látogatja a Louvre kiállítótermeit. A látvány egyszerre lenyűgözte és elkeserítette, komoly kétségei merültek fel önnön tehetségét illetően. Miután elutasították felvételi kérelmét a Képzőművészeti Főiskolára, hazament. Ismételten beiratkozott egy rajziskolába, s közben apja bankjában dolgozott. Egy év elteltével azonban véglegesen kiábrándult a számok világából és Zola unszolására újra Párizsba utazott.

Út a színek világába

Cézanne művészete Leonardo da Vinci, a reneszánsz mestere óta a festészet történetében nem volt olyan alkotó, aki a háromdimenziós tér mélységét olyannyira erőteljesen érzékeltetni tudta volna a kétdimenziós festményeken. Leonardo különleges technikát, az úgynevezett sfumatót találta ki, amely az elhomályosított kontúrokat jelentette. Ezekkel az elmosódott, szinte füstszerű körvonalakkal akarta érzékeltetni – a perspektíva mellett – a tér mélységét. A reneszánsz idején a perspektíva nagy előrelépésnek számított. Évszázadokkal később, a XIX. század végén, a XX. század elején Cézanne már a perspektíva szabályainak megsértésével újította meg a művészetet. Egyik csendéletén például, csak azért, hogy egy kancsó öblösségét jobban ábrázolni tudja, jobban a néző felé fordítja a tárgyat, mint az asztalon látható gyümölcsöket. Ezáltal a térhatás erősebben érvényesül. (Kicsit emlékeztet mindez az ókori egyiptomi festészetre: ott minden ábrázolt tárgyat vagy élőlényt abból a szemszögből örökítettek meg, amely a legjellemzőbb volt rájuk. A halakat oldalról, az emberi testet szemből, az emberi és állati fejeket profilból.) A kissé durvább színfoltok, ecsetkezelés cézanne-i módszere a tárgyak, gyümölcsök testességét emelik ki, s minél messzebbről tekintünk a műveire, annál inkább térhatást keltő elemekké válnak. Ugyanakkor Leonardóval ellentétben Cézanne a térbeliséget a körvonalak, a kontúrok erőteljes kiemelésével érte el. Tudatosan alkalmazta azokat a megoldásokat, amelyek nem a puszta képiséget, hanem a dolgok valóját adják vissza. Sokak szerint Cézanne-nal kezdődik a XX. század művészete, a modern festészet. Tankönyvi megfogalmazás szerint: „az optikai látvány helyett az állandó, a belső lényeg megörökítését tűzte ki célul”. Ebben a tekintetben nem egyszerűen a posztimpresszionizmus, hanem az expresszionizmus előfutárának tekinthető. A geometrikus formák megjelenése pedig a kubizmus felé mutat munkásságában.

Cézanne korai képeit Alfonso Gotto és Sandra Orienti a romantikus korszakba sorolja, vastag festékfelrakás és sötét tónusok jellemzik alkotásait (Magdalona, A fekete óra, Borcsarnok). Igazi változást hozott azonban az impresszionistákkal való megismerkedés. Pissarro tanítványaként felfedezi a színek fontosságát és átveszi a hézagos, egymás mellé helyezett és darabos ecsetkezelést, már ebben a stílusban készült „Az akasztott ember háza”, a „Nyárfák” és „A maincy-i híd”. Az ő képeit is ugyanúgy elutasítják, mint az impresszionistákét, festményeit sorra dobta vissza a Szalon, a francia művészet hivatalos „bírója”. Hiába rendeztek több kiállítást is 1874 és 1877 között, a közönség és a kritika értetlenséggel fogadta képeit.

Saját úton

A művész végül kiábrándult a „szerkezet nélkülinek” tartott impresszionizmusból, figyelme a rajz, a kompozíció és a formák állandóságára irányult, a dolgok lényegét akarta megfesteni. „Két dolog van a festészetben: a szem és az agy; e kettőnek segítenie kell egymást”- mondta. Festési stílusa is megváltozik, egy-egy alkotásnak többször is nekilát, hosszú éveket tölt néhány képének elkészítésével, keresve a tökéletes kifejezést. 1882-ben végre a Szalon elfogadja néhány festményét, igaz ehhez kellett Antoine Guillemet festő fellépése is. A tárlaton Guillemet tanítványaként jegyezték a festőt. Személyes csalódások is érik Cézanne-t, 1886-ban megjelent Zola: A mű című regénye, a hős, Claude Lantier személyében egy elvetélt zsenit ismerhetünk meg, aki nem képes saját tehetségét kibontakoztatni és ezért öngyilkos lesz. Cézanne magára ismer Lantier alakjában, ezért felháborodva utasítja el Zola több évtizedes barátságát. A század utolsó évtizedében festészete a kubizmus felé mutat. „A természetet a henger, a gömb, és a kúp formáiból kell kialakítani, az egész perspektívát szemlélve…” ennek jegyeit láthatjuk a Sainte-Victoire hegy síkságán című képén is, ahol a házak kockák, a fák hengerek, a hegy pedig síkok halmaza. A színek, tónusok, az ecsetkezelés változtatása mind a tárgyak lényegét akarja kihangsúlyozni.

1895-ben rendezik meg első önálló kiállítását a Vollard Rue Lafitte galériában, ahova Cézanne másfélszáz képét küldi el. A nagy áttörés azonban most sem következik be, a közönség és a kritika ismét elutasítja képeit, egyedül a művésztársai ismerik el zsenialitását. A hivatalos elismerés is elmarad, Mirbeau becsületrendet kér számára, de javaslatát elutasították. 1905-ben, hét év után, befejezi a Fürdőző nők című képét.

1906 októberében a szabadban dolgozott, mikor egy hirtelen jött vihar meglepte és szívritmuszavar következtében eszméletét vesztette. Még hét napig élt – október 22-én úgy halt meg, hogy egyetlen képe sem lett „tökéletes.”