A litván nemzeti ünnep – egy kis balti történelem

Azoknak az államoknak, amelyek a történelem során el-eltünedeztek a külső hatalmak befolyása, hódításai miatt, különösen nagy jelentőségűek az államalapítási, illetve újraalapítási évfordulók. (A függetlenségét és önállóságát többször elvesztő Magyarország legnagyobb ünnepe is augusztus 20., az államalapítás feltételezett dátuma, míg például a franciáknál vagy angoloknál ez nem annyira fontos kérdés…)

Litvániának is van oka az „ünneplésre”: ez a kis ország ugyancsak többször volt kénytelen kiharcolni függetlenségét, az elmúlt évszázad során például kétszer is volt erre példa. Így például február 16-án az államiság 1918-as visszaállítását, március 11-én pedig a függetlenség 1990-es visszaszerzését ünneplik. Mindkét alkalommal Oroszország, illetve a Szovjetunió fennhatósága alól sikerült kiszabadulnia a mára kicsinnyé zsugorodott balti népnek.

Litvánia története a középkorban

A Litván Nagyfejedelemség megalakítása az 1263-ig uralkodó Mindangar (más néven: Mindaugas) fejedelem nevéhez fűződik a XIII. században, bár az országot már a IX. században is említik Litva néven. Mindangar egyesítette a balti nyelvet beszélő törzsek jelentős részét, majd hódításokba kezdett, és hatalmas – ma Belaruszhoz és Ukrajnához tartozó – területeket foglalt el. A litván hódítások nyomán a jelentős részben még pogány balti nép hatalmas birodalmat hozott létre Kelet-Európában. Ez volt az utolsó jelentősebb európai állam, amely még nem vette fel teljes egészében sem a római (katolikus), sem pedig az ortodox hitet, bár Mindangar maga már megkeresztelkedett 1251-1253 táján, ez utóbbi évben pedig királlyá is koronáztatta magát.

A lengyelekkel való összefogás régóta napirenden volt a térségben. Mindangar fia, Gedimir (1316-1341, más néven: Gediminas) már közeledett a lengyelekhez, miközben a mai Ukrajnában megerősítette állásait. Mindkét államot, a lengyelekét és a litvánokét is egyébként nyugatról a németek, keletről az oroszok fenyegették. A XIV. század közepére Litvánia immár a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó óriási birtokokat mondhatott magáénak, hozzá tartozott Kijev, Csernyigov és Volhínia, sőt a Krím-félszigetig nyúlt az állam területe, legnagyobb kiterjedése idején. (Később, a XVII. században átmenetileg ismét hasonló nagyságúvá vált Litvánia, de ekkorra már szinte összeolvadt ez az állam a lengyelek királyságával.)

1385-ben aztán létrejött a perszonálunió (krewói unió) Lengyelország és Litvánia között. A két országban is uralkodóvá vált Jagelló (Jogaila) litván nagyfejedelem Lengyelországban második Ulászló néven kormányzott. (A Jagelló-dinasztia 1572-ig volt uralmon Lengyelországban, Magyarországon pedig 1440-1444, illetve 1490-1526 között gyakorolták a hatalmat.) Az úgynevezett „felföldi” litvánok keresztény hitre térítése a lengyel-litván unió létrehozása után kezdődött meg, Jagelló király vezetésével.

Az egyre hatalmasabb lengyel-litván birodalom a német lovagrenddel találta szemben magát csakhamar. 1410-ben aztán a lengyel-litván-orosz csapatok a grunwaldi (litvánul: Zalgiris, németül: Tannenberg) csatában legyőzték a német lovagokat, és ezzel megóvták saját országaikat is.

Erősödik a lengyel-litván unió

1569-ben tovább fejlődik Lengyelország és az addig autonóm Litvánia együttműködése. Az úgynevezett Lublini Unió létrehozása után már nem csupán a király személye azonos a két országban, vagyis nemcsak perszonálunió, hanem valódi, reális unió jön létre, amelyet a lengyelek nemesi köztársaságnak, Rzeczpospolitának neveznek. A lengyel földesurak 1569-ben a livóniai háború (1558-1583) következtében meggyengült Litvániát gyakorlatilag befolyásuk alá helyezték, a litván nemesség pedig a XVIII. századtól egyre inkább kezdett ellengyelesedni.

A lengyel-litván állam azonban a széttagolt nemesi köztársaság, a kiskirályok belső torzsalkodása, a külső hatalmak egyre növekvő befolyása után nem bírta fenntartani magát. A nagyhatalmak, Poroszország, Ausztria és Oroszország a XVIII. század utolsó harmadában háromszor is felosztották egymás között Lengyelországot, így a történelmi Litvánia túlnyomó része Oroszországhoz került 1795-től.

Az 1800-as években két lengyel felkelést is támogattak a litvánok (1831, 1863), ám mindkét lázadást leverték a cári csapatok, méghozzá mindkétszer könyörtelen eszközökkel. 1864 és 1904 között a latin betűs írást is betiltották, és bevezették a cirill betűk használatát.

Litvánia függetlenné válik

Litvánia ezután 1917-ig az Orosz Birodalom részét képezte, ám az első világháborúban a németek 1915-ös előrenyomulása és az 1917-es oroszországi polgári és bolsevik forradalmak hatására a balti állam önállósulni kezdett. Az ország területe 1915-től gyakorlatilag német megszállás alatt volt. 1917-ben Litvánia Németországgal szövetséget kötve kikiáltotta függetlenségét, és mint alkotmányos monarchia folytatta önálló létét. Királlyá az addigi Vilmos herceget választották.

1918. február 16-án aztán kihirdették a Litvánia függetlenségéről szóló törvényt. Ezt az első litván Bizottság (tulajdonképpen a helyi kormány) szentesítette, amelynek tagjai voltak: J. Vileisis, dr. J. Saulys, J. Staugaitis, S. Narutavicius, dr. J. Basanavicius, A. Smetona, K. Saulys, S. Kairys, J. Smilgevicius, K. Bizauskas, J. Vailokaitis, D. Malinauskas, V. Mironas, M. Birzicka, A.Petrulis, S. Banaitis, P. Klimas, A. Stulginskis, J. Sernas, P. Dovydaitis. Ez az aktus gyakorlatilag az államiság helyreállítását jelentette, és ezt ünneplik ma is litvánok minden február 16-án. A litván államot az elsők között Németország (II. Vilmos császár) ismerte el. Szovjet-Oroszország csak 1920-ban nyugodott bele a terület elvesztésébe.

A két világháború között

1918 novemberében, a németek összeomlása után Litvániában kikiáltották a köztársaságot, és Valdemaras (más néven: Voldemaras) elnök irányítása alá került az állam. A kivonuló németek híján azonban az egyik városban, Daugavpilsben – ez ma egyébként Lettországhoz tartozik – kommunista ellenkormány alakult.

1919 márciusában – bár a világháború véget ért – a korábban nyugaton egymással harcoló antant és a központi hatalmak egy része Oroszország ellen támadt. Így a németek és az immár újra megalakuló Lengyelország csapatai Vilnius felé törnek előre, így a kommunista uralom is meggyengül Litvániában. A moszkvai békeszerződés szerint ezután lemondanak Vilniusról a litvánok javára, vagyis 1920-tól mindkét nagy állam, Szovjet-Oroszország és Németország is elismerte Litvániát.

1920-ban litván nemzeti kormány alakult, amely földreformot hajtott végre, és elsősorban a lengyel földesurak ellen lépett fel. 1922-ben demokratikus alkotmányt hirdettek ki. 1923-ban viszont a Nyeman folyó jobb partján fekvő Memel-vidéket megszállják a litvánok – ez a terület 1924-ben autonómiát kap Litvánián belül. (Memel a Balti-tenger partján lévő, fontos kikötőváros, amelyet a litvánok Klaipédának neveznek. Az itteni autonómia érdekessége, hogy kettős jellegű volt: minthogy a terület német lakosságú volt jelentős részben, a német területi autonómiát élvező régión belül élő litvánok nemzetiségi alapon kaptak autonómiát.) Litvániában 1926-ban katonai puccs zajlik, majd 1928-ban Valdemaras miniszterelnökként tér vissza a hatalomba. 1936-tól a litván fasiszta párt kerül hatalomra, ám egyre éleződik a konfliktus Németországgal. 1939-ben Hitler megszállja a Memel-vidéket, ez viszont a litván fasiszta párt bukását eredményezi.

Szovjet befolyás

Ebben az évben, 1939-ben kötik meg a Molotov-Ribbentropp paktumot, amely (kisebb-nagyobb módosítások után) Litvániát szovjet befolyási övezetté nyilvánítja. 1940-ben a választásokat a kommunisták nyerték meg Litvániában, és a szovjet-litván segítségnyújtási egyezmény engedélyezi, hogy a szovjetek katonai bázisokat hozzanak létre a balti országban. (A szovjet csapatok ebben az évben be is vonulnak az országba.) Egyre nő a szovjet befolyás az országban, mire 1940. július 21-én kikiáltják a szovjet köztársaságot, tanácsköztársaságot, amely 1940. augusztus 16-án felvételét kéri a Szovjetunióba.

1941 júliusában a németek – a Szovjetunió megtámadása után – elfoglalták az országot, és létrehozták a balti államokból és Belorussziából az „Ostland” nevű tartományt, Riga (ma Lettország fővárosa) központtal. 1945-ben a szovjet hadsereg felszabadította Litvániát, és ekkor kezdődött tulajdonképpen a szovjet „élet” az országban. Majdnem negyvenöt éven át a kommunista uralom jellemezte Litvániát.

Ismét önállósul Litvánia

1989-ben azonban, a gorbacsovi reformok hatására, elsőként a Szovjetunió területén, Litvániában indult meg a demokratikus mozgalom. Vytautas Landsbergis nacionalista, konzervatív politikus már 1988-89-ben dinamikus szervezőmunkát fejtett ki, a népfront jellegű Sajudis mozgalom fellendítéséért.

1990 februárjában a legfelső tanácsi választásokon a Sajudis győzött. Landsbergis lett a Legfelső Tanács elnöke, majd március 11-én kikiáltották az ország függetlenségét. (Ezt a napot tehát a függetlenség visszaszerzésének napjaként ünneplik a litvánok, míg február 16-án az első világháború utáni állam-újraalapítás évfordulójáról emlékeznek meg.) 1990. április 22-én bejelentik Litvánia teljes függetlenségét, elhatárolódva a gorbacsovi peresztrojka irányvonalától. Gorbacsov azonban nem fogadta el a balti állam függetlenségét, és ejtőernyősöket, illetve tankokat küldött Litvániába, s gazdasági blokádot is hirdetett. A szovjetek kemény és fenyegető tárgyalások után, jelentős nemzetközi nyomásra ismerték el végül is az ország (s a többi balti állam) függetlenségét 1991. szeptember 6-án – a lépést az új szovjet Államtanács tette meg.

Magyar-litván kapcsolatok

A magyar-litván kapcsolatok messzire visszanyúlnak a történelmi múltba. A litván Jagelló családból három uralkodónk is volt (I. Ulászló, II. Ulászló, II. Lajos), míg Báthory István erdélyi fejedelem a lengyel királyi trón mellett a litván nagyfejedelemséget is megszerezte. Ám míg Báthoryt a litvánok egyik legnagyobb uralkodójuknak tartják, mi nem lehetünk különösen büszkék litván királyainkra: I. Ulászló meggondolatlansága miatt veszett el 1444-ben a várnai csata: a fiatalos hévvel a janicsárokra támadó királyt megölték a törökök, és a király halála után szétbomló sereget maga a fővezér, a híres törökverő, Hunyadi János sem tudta összefogni, és ő is csak kalandos úton jutott vissza hazájába, Magyarországra. A másik két Jagelló-király, II. Ulászló és II. Lajos idején pedig a középkori Magyarország bomlása és megszűnése következett be: gyengekezű, a központi hatalmat meggyengítő uralkodók voltak, akik Magyarországot végveszélybe sodorták. II. Lajos – I. Ulászlóhoz hasonlóan – a törökök elleni csatában, a mohácsi csatában vesztette életét. Halála után szakadt három részre az ország, amely függetlenségét és egységét évszázadokra elveszítette.

Magyarország és Litvánia kapcsolatai a két világháború közt éledtek újjá. A diplomáciai kapcsolatok 1922. július 30-án vették kezdetüket, amikor Magyarország elismerte az 1918-ban önállóvá vált Litvánia függetlenségét. 1923. május 24-én a tallinni (észtországi) magyar követség ügyvivőjét, Jungerth-Arnóthy Mihályt az akkori litván fővárosban, Kaunasban is akkreditálták. 1924-ben Kaunasban magyar tiszteletbeli konzulátust állítottak fel, mely 1940-ig működött.

A litván függetlenség ismételt helyreállítását követően Magyarország 1991. szeptember 2-án újította fel Litvániával a diplomáciai kapcsolatokat. A magyar kormány 1995-ben határozatot hozott nagykövetség létesítéséről a litván fővárosban, amely 2003 szeptemberében kezdte meg működését.