85 éve határozták el a magyar Vörös Hadsereg felállítását

Mielőtt a rendeletről és következményeiről részletesebben szólnánk, meg kell említeni, hogy a Tanácsköztársaságnak van egy olyan jellemzője, amelyet 1945 és 1989 között a nacionalizmus vádja nélkül nem lehetett elemezni, utána pedig a bolsevik típusú rendszerek elleni gyűlölet homályosítta el.

Az egyetlen kísérlet a trianoni határok önerőből való megváltoztatására

Ez a jellemző pedig az, hogy a XX. századi Magyarországon egyedül a Tanácsköztársaság küzdött fegyverrel a trianoni határok megváltoztatásáért – hogy ez jó-e vagy rossz, azt döntse el mindenki a saját belátása szerint –, és ehhez a Vörös Hadsereg átmenetileg ütőképes erőnek bizonyult. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy az őszirózsás forradalom nyomán hatalomra került Károlyi Mihály 1918-1919 fordulóján képtelen volt az ország megvédésére, és a Vix-jegyzéket, Magyarország hatalmas arányú megcsonkítását, illetve akkor még csak a magyar csapatok hatalmas területekről való visszavonását Károlyi nem fogadta, nem fogadhatta el. Az antanthatalmak rendkívül nagy területeket akartak elszakítani – utóbb sikeresen – Magyarországtól.

A Tanácsköztársaság ezért kezdett fegyveres erőt toborozni megalakulása után néhány nappal, hiszen az országot megpróbálta megvédeni. A később hatalomra kerülő Horthy Miklós pedig éppen az antantcsapatok oldalán masírozott – a Tanácsköztársaság románok általi leverése után – Budapestre a Nemzeti Hadsereg, voltaképpen különítményesei élén. Horthy hatalomra jutásáért cserébe vállalta, hogy nem vitatja a trianoni határokat.

Később Horthy retorikai küzdelmet folytatott a kisantant, Románia, Cseh-szlovákia és Jugoszlávia ellen, de valójában semmit soha nem tett a határok megváltoztatásáért saját erőből. Csak 1938 után, a németek csatlósaként foglalt vissza jelentős területeket a történelmi Magyarországból az akkori magyar vezetés. Ez azonban rövidlátó politika volt, mert a második világháborút Németország elvesztette, és így az 1938 és 1941 között visszaszerzett részterületek sem váltak tartósan Magyarország részévé.

Mindez tehát azt jelenti, hogy a Tanácsköztársaság előtt és után egyetlen rendszer sem tett fegyveres erőfeszítést a történelmi Magyarország visszaszerzésére, legalábbis önerőből nem.

A hadsereg szervezése

Visszatérve 1919-re, március 25-én megjelent a XXIII. sz. rendelet a Vörös Hadsereg felállításáról. A hadseregbe átvették a korábbi alakulatok tagjait. A csapattestekhez, önálló osztagokhoz a kommunista párt előterjesztésére politikai biztosokat neveztek ki. Az új vezetői kar kiképzésére pedig parancsnokképző tanfolyamot szerveztek.

A Vörös Hadseregnek hamarosan „sok dolga akadt”: április másodikán Böhm Vilmos lett a hadügyi népbiztos, április negyedikén pedig e posztot már öten töltötték be, Böhm és Kun Béla mellett még hárman, Fiedler Rezső, Haubrich József és Szántó Béla is ilyen címet viselt, miután eltörölték a népbiztos-helyettesi posztokat.

A Vörös Hadsereg nemzetközi ezrede április hatodikán alakult meg, egy katonai szemle alkalmából. Ennek tagjai között osztrákok, oroszok, románok és olaszok is voltak. Ez az ezred volt az egyik legjobb katonai alakulat a Vörös Hadseregen belül.

Támadnak a románok

1919. április 10-én a román koronatanács határozatot hozott a Tanácsköztársaság elleni katonai támadás megindítására. Hamarosan készen álltak az olasz vezetés alatt álló csehszlovák egységek is, amelyek a magyar kommunista államra akartak támadni. A jugoszláv kormány azonban elutasította a részvételt a kisantant akciójában.

1919. április 16-án a francia katonai vezetők támogatásával és a többi nagyhatalom hallgatólagos jóváhagyásával a román királyi csapatok átlépték a demarkációs vonalat. A magyar Vörös Hadseregnek ekkor körülbelül 55 ezer katonája volt.

1919. április 18-án a románok már Nagyváradnál álltak. Április 20-án megkezdődött a Vörös Hadsereg toborzóakciója. Ekkor még a jugoszláv megszállás alatt álló Pécsről is szöktek át önkéntesek, akik katonának jelentkeztek. Április 21-én felállították a Keleti Hadseregparancsnokságot Böhm Vilmos vezetésével. A vezérkari főnök Stromfeld Aurél lett.

A román csapatok április 23-án már Debrecent is elfoglalták. A helyzet napról napra súlyosabb lett. Április 26-án a védelem magvát alkotó úgynevezett székely hadosztály parancsnoka, Kratochwill Károly megegyezett a román parancsnoksággal, és letette a fegyvert. Így Stromfeld kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Április 27-én a csehszlovák csapatok is támadást kezdtek, elfoglalták Csapot, s összeköttetést teremtettek a románokkal. A jugoszláv csapatok megszállták Makót, Nagylakot, de a támadást nem folytatták.

A magyar ellentámadás

Április 30-án a román csapatok elérték a Tisza vonalát, a csehszlovákok bevonultak Sátoraljaújhelyre és Miskolc felé nyomultak előre. A románok május másodikán – részben a szovjet kormány fellépése nyomán – beszüntették előrenyomulásukat, a csehszlovákok viszont elfoglalták ezen a napon Miskolcot. Május 14-ig további 44 ezer ember lépett be a magyar Vörös Hadseregbe.

Május hatodikán Stromfeld Aurélt nevezték ki a Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé, aki nagy szakértelemmel szervezte meg a magyar ellentámadást. 1919. május 8-án a nagyhatalmak békekonferenciája jóváhagyta a magyar-román és a magyar-csehszlovák határvonalat, ez a későbbi trianoni határnak felel meg.

Május kilencedikén a Vörös Hadsereg ellentámadásba lendült, és Salgótarján felé közeledett. Tizedikén elfoglalták Szécsényt, majd néhány nap múlva Füleket. Május 20-án még nagyobb szabású magyar haműveletek kezdődtek. A Vörös Hadsereg északi ellentámadása 73 zászlóaljjal és 46 tüzérüteggel visszafoglalta Miskolcot (21-én), Losoncot (30-án) és Rimaszombatot (31-én).

Május 31-én a Kormányzótanács elrendelte az általános védkötelezettséget a háború idejére. Június elején a Vörös Hadsereg elvágta egymástól a román és a csehszlovák csapatokat, elfoglalta Szerencset, harmadikán Lévát, negyedikén Tokajt, Érsekújvárt és ötödikén Sátoraljaújhelyt.

Június hatodikán bevonult a magyar hadsereg Korponára, Selmecbányára és Kassára, kilencedikén magyar kézre került Eperjes és Bártfa, 10-én pedig Rozsnyó.

Kun visszavonja a magyar csapatokat

Kun Béla ekkor azonban elfogadta a nagyhatalmak békekonferenciájának ajánlatát, és a Tanácsköztársaság visszavonta június 30-án csapatait a Felvidékről, a mai Szlovákia területéről. Kunnak azt ígérték a nagyhatalmak, hogy cserébe kiürítik a Tiszántúlt, ám ezt ígéretüket nem tartották be. Július elsején lemondott Stromfeld Aurél, ugyanis a katonai vezetés nem értett egyet a politikai döntéssel. A hátországban is elégedetlenség kísérte a Felvidékről való kivonulást. Románia hamarosan bejelentette, hogy nem hajlandó visszavonni csapatait, így Párizs, vagyis Clemenceau nem tartotta be ígéretét.

Ezután Kun Béla kétségbeesetten a Tiszántúl visszafoglalására akart katonai akciót indítani, de ez a terve összeomlott, sőt a románok ellentámadásba mentek át július 24-én. Alighanem árulás is segítette a románokat a tiszai áttörésben, amelynek nyomán a Tanácsköztársaságot elsöpörték az intervenciós seregek. A románok július 30-án keltek át a Tiszán, a Tanácsköztársaság vezető szerve, a Kormányzótanács pedig augusztus elsején lemondott.