95 éve érték el (talán) az Északi-sarkot

A mindössze pár éve létrehozott National Geographic Society első elnöke, Gradiner Greene Hubbard a földrajzi társaság 1891-es gyűlésén átadta Pearynek az amerikai lobogót, és így szólt hozzá: „Fogja ezt a zászlót, és tűzze ki, amilyen messze csak tudja, odafenn északon!” – az eseményről az „Expedíciók könyve” című National Geographic-kötetben, a Geographica kiadó könyvében olvashatunk.

Meddig vitte a zászlót?

Peary el is vitte a zászlót, olyan messzire, amennyire tudta. De hogy meddig is, azt máig találgatják a tudósok. A National Geographic Magazin szintén többször, például 1988 februárjában és 1990 januárjában is foglalkozott azzal, hogy valóban elérte-e Peary az Északi-sarkot. Ha a vállalkozószellemű amerikai megtette ezt, akkor 1909. április 6-án került sor a nagyjelentőségű eseményre.

De ne szaladjunk ennyire előre! Robert Edwin Peary Pennsylvaniában, egy Cresson nevű településen született 1856 május hatodikán. Még fiatalon költözött át a Maine állambeli Portlandbe. Magániskolákban tanult, majd a Bowdoin College-ban tanult, amelyet 1877-ben végzett el. Ezután műszaki rajzoló lett az amerikai Parti és Geodéta Szolgálatnál.

Hol vágják ketté Amerikát?

Később a haditengerészethez szegődött mérnökként. Itt hadnagyi rangot ért el, majd a nicaraguai-csatorna előmunkálataiban, tervezésében vett részt. (Érdemes tudni, hogy a Panama-csatorna megvalósítása előtt szóba került, hogy az Észak- és Dél-Amerikát összekötő „földnyelvet”, Közép-Amerikát Nicaraguában vágják át, megteremtve ezzel a gyorsabb hajózás lehetőségét az Egyesült Államok keleti és nyugati partvidéke között. Peary egyébként a nicaraguai (geológiai) szolgálat főmérnökeként tevékenykedett e megbízatása végén.

Harmincéves korában, 1886-ban a trópusi területekről a boreális, vagyis a sarkvidéki zónák felé terelődött az érdeklődése. Egy dán felfedező mellé társult, s Maigaarddal együtt tett fontos felfedezéseket Grönlandon. A hatalmas északi sziget belső jégmezőit vizsgálták ekkor – az elsők között a világon. Át is vágtak Grönland egy részén, a Disko-öböl (Disco Bay) térségében.

Visszatérése után a felfedező megházasodott: felesége Josephine Diebitsch lett 1888-ban. Az utóbb világhírnévre szert tévő Josephine-t még Maine-ben ismerte meg Peary.

Törött lábbal, a világ legészakibb fehér gyermekével

A következő Peary-útra 1891-92-ben került sor. Észak-Grönland csúcsáig jutott ekkor, de közben, a Melville-öbölnél eltörte a lábát. Sikerült mégis visszacammognia, s így beszámolhatott arról, hogy Grönland egy sziget, amelynek szárazföldje kibukkan még a távoli északon is a jégtakaró alól. Peary ekkor dolgozott műszerei továbbfejlesztésén is, és ezek a sarkkutatásban sokáig meghatározó szerepet töltöttek be. Felfedezőútjai közül a leghíresebb az volt, amikor 1300 mérföldet, vagyis nagyjából 2000 kilométert tett meg kutyaszánon a McCormick-öböltől a sziget északkeleti csúcsáig.

1893-ban újabb expedíciót indított az amerikai felfedező. Feleségével együtt utazott Észak-Grönlandra, és 13 fokra megközelítette a sarki pólust. Sőt, a téli táborban felesége világra hozta a „Snow-babyt”, első lányukat, Marie Ahnigitót. Marie volt a legészakabbra született fehér ember ekkor!

Peary ekkor fedezte fel újra az 1818-ban Ross által említett „vashegyet”, amely három meteoritból áll, s amelyek közül a legnagyobb 90 tonnás, s alighanem a Földön ismert legnagyobb ilyen képződmény. (Pontosabban szólva, a meteoritok nem a Földön képződtek, hanem a világűrből érkeztek hozzánk.)

Újabb bajok: lefagyott lábujjak

1898-99-ben újabb út következett. Többek között az Ellesmere-földet kereste fel az amerikai kutató, aki itt nem földrajzi felfedezéseiről lett ismert, hanem arról, hogy lefagyott nyolc lábujja, amelyeket 1899. május 13-án amputálni kellett. Azért még a műtét után is (amelyet a táborban végeztek el) felfedezett egy kevésbé jelentős öblöt, a Cannon Bayt. Újabb kísérletei közül 1906-ban 280 kilométerre közelítette meg az Északi-sarkot.

Az Északi-sark (környékének) meghódítása

Némileg ugorva az időben, térjünk rá a híres-nevezetes, ám sokat vitatott 1909-es „túrára”. Az expedíció az év elején indult, s alaptáborát az Ellesmere-sziget északi csücskén, a Columbia-foknál állította fel – az Expedíciók könyve szerint. A teherhordásra szánt embereket folyamatosan cserélgette: amíg lehetett kihasználta a segítségüket, amikor már „hasznavehetetlenek”, fáradtak voltak, visszaküldte őket. Az utolsó segédcsapat április elsején fordult vissza.

Ekkor csak Peary és szánhajtója, Matthew Henson vágott neki az Északi-sark meghódításának – legalábbis az amerikaiak közül, mert négy eszkimó mindenesetre még velük tartott. Ebben a pillanatban még 210 kilométerre voltak a pólustól. Hogy ezután mi történt? – nos az máig vitatott. Peary naplója nem tartalmaz leírást például arról a harminc óráról, amit a sarkon töltöttek, merthogy április hatodikán elérték a pólust a felfedező szerint. A naplón kívüli jegyzet, egy utólagos „betoldás” emlékezik meg egyébként arról is, hogy egyáltalán jártak a sarkon. Wally Herbert sarkkutató 1988-ban, a már említett, a National Geographic Magazinban megjelent cikkében kételkedik Peary hitelességében, de nem állítja, hogy nem járt a felfedező a póluson. A szintén a National Geographic Society által felkért Navigációs Alapítvány 1990-es újabb vizsgálata pedig azt igazolta csupán, hogy Peary eljuthatott az Északi-sark „közelébe”.