Százéves az antant

Soha nem látott politikai kuszaságot hozott magával a második ipari forradalom, a régi hatalmak egyre erőtlenebbek lettek a XIX. század felemelkedő új nemzeteihez viszonyítva. A két nagyhatalom a közeledését a századforduló gazdasági, társadalmi és demográfiai változásai kényszeríttették ki.

„Tengerre német!”

A feltörekvő országok legveszedelmesebbike Németország volt. A kontinens legnagyobb és legfejlettebb ipara társult az egyre gyarapodó nemzet külpolitikai ambícióival. A bismarcki Európa-központúságot felváltotta a gyarmatok iránti érdeklődés. Bülow külügyminiszter szavaival: „végérvényesen elmúltak azok az idők, amikor a német egyik szomszédjának átengedte a földet, a másiknak a tengert, s magának megtartotta az eget, ahol tisztán az elmélet uralkodik”.

A Franciaország elszigetelésére létrehozott „három császár szövetsége” és a később megteremtett „Hármas Szövetség” a politikai kontár, II. Vilmos uralmával véget ért. Az oroszokkal fenntartott jó viszony megszakítása különösen nagy baklövésnek bizonyult, hiszen a cár személyében komoly érdekszövetségest nyert volna a legnagyobb gyarmattartó, Nagy-Britannia ellen.

Oroszország és Anglia kapcsolata a Közel- és Távol-keleten (Perzsia, Afganisztán, Tibet) rejtett összeütközést. Külön német-orosz garanciális egyezmény biztosította Oroszország nyugati határait egy esetleges osztrák-magyar támadással szemben, mivel a két nagyhatalom balkáni politikája ellentétben állt egymással. II. Vilmos felelőtlen tanácsadókra hallgatva ezt az évente megújítandó szerződést nem hosszabbította meg, ezzel véget értek a Berlin és Szentpétervár közötti egyeztetések.

A gyarmatokra vonatkozó követeléseknek engedve 1898-ban elindult a német flottaépítési program, amely joggal váltotta ki az angolok ellenkezését. Az éppen megkezdett német-angol semlegességi tárgyalásokat véglegesen levették a napirendről. Németország figyelme a Közel-Keletre irányult, a lassan bomladozó török hatalomtól koncessziót nyert egy Berlin-Bagdad vasútvonal kiépítésére. Nagy-Britannia azonnal pénzügyi bojkott alá vonta Konstantinápolyt, hiszen nem állt érdekében egy új versenytárs beengedése a sajátjának gondolt területre. Németország egymás után fordította szembe lehetséges szövetségeseit, akiket a francia diplomácia – jó politikai érzékkel – maga mellé állított.

Francia-orosz megállapodás

Franciaország nagyhatalmi helyzete egyre jobban megingott a századfordulóra. Ipari fejlődése nem vehette fel a versenyt Németországgal, demográfiai mutatói egyre siralmasabb képet tükröztek, alig 35 milliós lakosságával messze elmaradt a szomszéd riválissal szemben. Bismarck remekül szigetelte el az ősi riválist, aki a gyarmatokon is egyre inkább visszavonulóban volt. Kiszorult Észak-Amerikából, hátrálni kényszerült Ázsiában és Afrikában is. Első kitörési pontot a megromlott orosz-német viszony nyújtotta, 1892-ben aláírták a francia-orosz katonai egyezményt: „ha Franciaországot Németország, vagy Németország támogatásával Olaszország megtámadná, Oroszország minden rendelkezésére álló erejével támadást intézne Németország ellen. Ha Oroszországot Németország, vagy Németország támogatásával Ausztria megtámadná, Franciaország minden rendelkezésére álló erejét Németország ellen hadba fogja vetni”. (A haderők létszáma francia részről egymillió-háromszázezer, orosz részről nyolcszázezer). A szerződés szövegéből kitűnik, hogy erre a megállapodásra a franciáknak nagyobb szüksége volt, mint a hatalmas anyagi és emberi erőforrásokkal rendelkező Orosz Birodalomnak.

Entente cordiale

A történelmi sérelmeken nyugvó angol-francia ellentét leküzdésére a régi politikai elit képtelennek bizonyult, egy új generációnak kellett előtérbe kerülnie, hogy felismerjék az együttműködés szükségességét. Francia részről Théophile Delcassé külügyminiszter szorgalmazta a mielőbbi megállapodást, amelyre Viktória halála után, VII. Edward mondott igent.

A két gyarmattartó nagyhatalom félretette azokat az ellentéteket, amelyek néhány évvel ezelőtt még majdnem háborúba sodorták őket (Fashoda-konfliktus) és érdekszféráikat kölcsönösen elismerve 1904. április 8-án megkötötték az Entente cordiale-t, a Szívélyes megegyezést. Tartalma szerint a két ország elismeri Marokkót francia, és Egyiptomot angol érdekszférának, amelyeket a titkos záradék szerint annektálhatnak. Az angol fővárosban még két egyezményt írtak alá, ezekben Új-Foundland, Sziám, Madagaszkár és az Új-Hebridák sorsáról döntöttek.

Az egyezményben nincs szó sem Németországról, sem katonai szövetségről (ez csak 1906-ban jött létre), mégis egyértelműen a Németország és a német gyarmatosítási szándék ellen foglalt állást. Az Entente cordiale ugyanakkor egy korszak végét is jelentette: véget értek a nemzetállamok különutas gyarmatosítási kísérletei, a világ hatalmi erőviszonyait csak együttes erővel lehet fenntartani.

1907-ben vált valóra a Vaskancellár, Bismarck rémálma, Nagy-Britannia szövetséget kötött Oroszországgal és rendezték az ázsiai gyarmatok státuszát. Összezárult a gyűrű Németország körül.