25 éve halt meg Bibó István

A szabadság kis köreiről ugyan először Hajnal István történész beszélt, de Bibó politikai gondolkodóként, a legválságosabb időkben is kénytelen volt ezeket „a kis köröket ápolni”. Így volt ez a fasizmus és a kommunizmus uralma idején is. Bibó István a XX. századi magyar politikai gondolkodók között nem véletlenül tett szert szimbolikus jelentőségre: pályafutása igazolta, hogy népiek és urbánusok egyaránt megtalálhatták benne méltó példaképüket.

Elutasította a totalitárius rendszereket

Élete egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy elutasította a totalitárius rendszereket, a fasizmust és a kommunizmust egyaránt. Demokratikus nézetei azonban életében soha nem érvényesülhettek szabadon és tartósan. Ettől függetlenül a történelmi sorsfordulók idején mindig egyértelműen kiállt humánus és demokratikus elvei mellett. 1944-ben a zsidókat mentette, 1956-ban pedig a Nagy Imre-kormány bukásakor, amikor a kabinet többi tagja – a miniszterelnökkel együtt – a jugoszláv követségen keresett menedéket, egyedül ő maradt a helyén.

Küzdelme életében hiábavalónak tűnhetett, ám halála után jelképe lett az összefogásnak, a magyar ellenzéki erők együttműködésének. Nem véletlen, hogy Kenedi János, a demokratikus ellenzék képviselője és Illyés Gyula, a népi írók egyik szimbolikus jelentőségű vezetője mondta sírja fölött a gyászbeszédet. De nemcsak tettei, hanem írásai is tükrözik Bibó demokratikus szemléletét. Ő volt az, aki a Horthy-korszak antiszemitizmusával leszámolt, s aki egyben a demokratikus haladás jelentőségét is kiemelte.

Az európai társadalomfejlődés értelme

Legismertebb politológiai írása talán „Az európai társadalomfejlődés értelme” című tanulmánya, amely civilizációnkra vonatkozó alapvető nézeteit foglalja össze. Ebben az emberi agresszió okaként – az egzisztencialista filozófusok alaptézisére hivatkozva – azt jelöli meg, hogy az ember gyakorlatilag az egyetlen élőlény, amelyik tudja: meg fog halni. Az ebből fakadó frusztráció rossz levezetése az, hogy mások felett próbálnak az emberek uralkodni, esetleg mások meggyilkolása, alávetése számukra olyan érzést nyújt, mintha magát a halált győzték volna le. Ám Bibó szerint az erőszak éppen ellenkező hatásokat kelt: újabb erőszakot szül, és egyre nő az ember félelme. Minél inkább parancsuralmi, hatalomorientált politikai rendszer áll fenn, annál erősebb félelem él az emberekben – még az uralkodó elitben is! –, s talán ezzel is függ össze, hogy az ilyen társadalmakban sokkal misztikusabb vallások jönnek létre, mint az szokásos másutt. A demokrácia az a rendszer, ahol az embereknek nem kell félni, s ezért a legjobb megoldás ez a közügyek intézésére.

Bibó szerint a kívánatos társadalomban fokozottan működnek a klasszikus szabadságintézmények, a népképviselet, az önkormányzatok, az ellenőrzött végrehajtó hatalom. Létezik a bírói függetlenség, a közigazgatás bírói ellenőrzése, a sajtó- és gondolatszabadság, a gyülekezési szabadság. A hatalmi ágakat szétválasztják – ez Montesquieu óta alapvető a modern, demokratikus államrendszerekben –, de Bibó ennél tovább is megy: a nevelői, a tudományos és az oktatási szabadságot is hangsúlyozza, és szerinte fokozott figyelmet kell fordítani a marginális helyzetben lévők nyomorúságára, a faji kisebbségekre, az elhagyatott emberekre, illetve a társadalom össztermelési folyamatának szélére sodródott vidékekre.

Bibó pályája

Bibó István 1911. augusztus 7-én született. Apja etnológus, könyvtárigazgató volt a szegedi egyetemen. 1929-től a szegedi egyetem jogi karán, majd 1933-34-ben Bécsben, 1934-35-ben Genfben tanult állami ösztöndíjjal. „Bibó István édesapja, etnográfus is volt, mint akkoriban minden betűértő: tanár, pap, színész, régész, történész, festő, költő, orvos, főleg a fiatalok között. Ez volt a jogász ifjú Bibó második nagyiskolája” – írta róla Illyés Gyula.

Bibó 1937-ben részt vett a Márciusi Front programnyilatkozatának szövegezésében. (A Márciusi Front az összefogást sürgette, 12 pontban követelte a polgári demokratikus szabadságjogokat, a radikális földreformot és a társadalmi reformot.) A német megszállás alatt, 1944. március 19-étől Bibó igazságügyi minisztériumi állását felhasználva – a tárcánál 1938 óta dolgozott – menleveleket állított ki zsidónak minősített magyar állampolgároknak, és sokak életét mentette meg ezáltal. Horthy bukása, Szálasi hatalomátvétele után, 1944. október 16-án a nyilasok letartóztatták. Néhány nap múlva kiszabadult, ezután illegalitásba vonult.

A világháború után

A szovjet csapatok előretörése után, 1945 februárjától Erdei Ferenc felkérésére hivatalt vállalt az Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériumában. (Erdei még Bibó édesapjának legközelebbi tanítványa volt egykor.) 1945 márciusa és 1946 júliusa között a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, Erdei Ferenccel együtt a megyerendszer reformján dolgozott. 1946 és 1950 között a szegedi egyetemen tanított politikatudományt. 1946 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1946-1949 között a Kelet-Európai Tudományos Intézet tanára, majd elnöke.

Illyés Gyula Bibónak erről a korszakáról is ír: „Így alakult ki az ő sajátos tudományága és hivatása. Jó nyitányként a politikatudomány egyetemi tanára lett. Ennek gyakorlati tartozékaként közölte első nagy tanulmányát már 1945 őszén, A magyar demokrácia válságáról; méltán keltett iránta rögtön közfigyelmet és köztiszteletet. Ezt követte 1946-ban a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról szóló. Ezzel egyidejűleg készített tervezetet (már mint a Belügyminisztérium főtisztviselője) a magyar közigazgatási rendszer megújítására. A gondolat, hogy ’városmegyék’ lépjenek a hajdani várközpontokat idéző vármegyék helyébe, évtizedek múltán lett a helyesen decentralizálódó államok eszméje.”

A magyar demokrácia válsága

A magyar demokrácia válságáról szóló tanulmányában fejtette ki részletesen a félelem és a demokrácia összefüggéseit. Szerinte 1946-ban a magyar demokrácia válságban volt, mert félelemben élt. Kétféle félelem gyötörte: félt a proletárdiktatúrától és a reakciótól is. Szerinte ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb menthetetlenül kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül.: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei pedig a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba. A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika, és újból kátyúba jut az éppen csak megindult demokratikus fejlődés.

Bibót ezután heves támadások érték baloldalról: Lukács György filozófus és Révai József későbbi rákosista főideológus támadt vehemensen Bibóra, és cáfolták, hogy a kommunista párt diktatúrára törne. Sajnos azonban Bibónak lett igaza, nem Lukácsnak és Révainak, sőt Révai a magyar történelem legsötétebb korszakainak egyikét jelenítette meg legfőbb kultúrpolitikusként.

1950-től Bibó könyvtárosként dolgozott az Egyetemi Könyvtárban. Az 1956-os forradalom idején részt vett a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) újjászervezésében. Így került be november 3-án a Nagy Imre-kormányba, ahol államminiszterré nevezték ki.

Egy nap, amely – akkor – nem rengette meg a világot

Másnap, november 4-én szovjet csapatok özönlötték el Magyarországot és vérbe fojtották a forradalmat. Ezen a napon alakult meg Kádár János “Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya” is. Ez a bábkormány hívta be formailag az inváziós csapatokat Magyarország területére, a törvényes kormány megdöntésére. November 4-én hangzott el Nagy Imre híres közleménye a rádióban: “csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”. Bár Nagy Imrének nem voltak csapatai, és kormánya sem volt helyén, mert a jugoszláv nagykövetségre menekültek a tagjai, ettől függetlenül a törvényes miniszterelnök ő volt.

November 4-én a Nagy Imre kormány egyetlen tagja mutatott példátlan hősiességet: Bibó István, a Parlamentben maradt a legvégsőkig, és november 4-én kora reggel személyesen vitt el az amerikai követségre egy levelet. Azt kérte, hogy azt sürgősen továbbítsák Washingtonba, Eisenhower elnöknek. Levelében Bibó politikai, diplomáciai támogatást kért az amerikaiaktól, nem katonai segítséget.

November negyedike azonban nem volt végül sikeres: a szovjet csapatok legázolták ugyan a maroknyi magyart, de 1956 szellemisége tovább élt a rendszerváltás után. Jó példa erre, hogy Bibó Istvánnak két fiatal segítőtársa is volt politikailag aktív korszakaiban (1945 után néhány évig, illetve 1956-ban). E két fiatal egyike Göncz Árpád, az 1989/90-es rendszerváltás utáni első köztársasági elnök, a másik pedig Antall József, az első szabad kormány miniszterelnöke volt.

A megtorlás

A kádári megtorlás idején, 1957. május 23-án Bibó Istvánt letartóztatták és 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. 1960. április 20. és november 24. között Márianosztrán tartották elkülönítésben a váci éhségsztrájkban való részvétele miatt. Az 1963. évi amnesztiával szabadult, majd könyvtárosként dolgozott. 1979. május 10-én halt meg Budapesten.