200 éve ajánlották fel a császári koronát Napóleonnak

Alig tíz évvel a nagy forradalom kitörése után ismét megjelentek a letűnt kor szimbólumai. Új értelmet nyert az arisztokrata kifejezés, amiért néhány évvel ezelőtt még guillotine járt. Az első konzul feleségét, Josephine-t sem illett polgártársnőnek szólítani. A férfiak újra uraknak (monsieur) érezték magukat, akik feledve a jakobinusok puritánságát, a gazdagon ékesített Tuilériák termeibe vonultak. Bár először nagy megütközést keltett Gaudin pénzügyminiszter rizsporos parókája, lassan általánosan elfogadott viselet lett a konzul udvarában. Napóleon, akit a forradalom tett az ország vezetőjévé, aggályok nélkül fogadta el azt a megtiszteltetést, hogy születésnapja nemzeti ünnep legyen Franciaországban.

Bonapartéból Napóleon

Történészek vitatkoznak rajta, mikor fordult meg a tábornok fejében a császári cím elnyerése. A. Z. Manfred szerint a marengói ütközet után Bonaparte tudatosan törekedett a korlátlanidejű hatalom megszerzésére. Albert Soboul 1802-re teszi a köztársaság végét, amikor a tábornok megkapta az örökös konzul címet. Számosan a kezdetektől ezt a vágyat vélték kiolvasni Bonaparte tetteiből és minden történést e cél elérésével magyaráznak.

A monarchia létrejöttét valójában egész Franciaország akarta, bár a köztársasági eszme erősen meghatározta a politikai gondolkodást. A népuralom azonban egybeforrt a folyamatos háborúkkal és nélkülözésekkel, a mindennapi élet bizonytalanságával. A rend utáni vágy hívta vissza Bonapartét Egyiptomból és ez a vágy adta meg az örökös konzuli rangot is a tehetséges hadvezérnek.

A rendszer azonban még így is instabil maradt, a konzul halála újabb felfordulást okozott volna: a rémületet jól mutatja egy összeesküvés leleplezése, amely Bonaparte életére tört. A titkos tervet egy királypárti társaság dolgozta ki, de még idejében sikerült felderíteni a cselszövést. Az összeesküvés igazi vesztese egy Bourbon, az enghieni herceg lett, akit Franciaország első embere elraboltatott, sőt, ártatlanul kivégeztetett. E dicstelen tett világossá tette Európa számára: a Bourbonok nem jöhetnek vissza az ország trónjára. Hat nappal a kivégzés után a Szenátus döntött, örökletessé kell tenni a legfőbb vezető hatalmát.

A „köztársaság császára”

A javaslatot Curée nyújtotta be a Szenátus elé, amely 1804. május 4-én határozatban mondta ki (XII. évi Senatus consultum) : „a Köztársaság kormánya a császárra bízatik, aki a franciák császára nevet fogja felvenni”. Miért nem király? Talán azért, mert az országnak volt legitim királya, a száműzetésben élő XVIII. Lajos. A császár megnevezés Julius Caesarra utal, a kiváló hadvezérre és a karoling Nagy Károlyra, Európa urára. Sikertelen próbálkozások indultak, amelyek megpróbálták Napóleon családfáját visszavezetni a legendás uralkodóig.

Amikor Cambaceres ismertette Napóleonnal a Szenátus döntését, az így válaszolt: „Elfogadom ezt a címet, amelyet önök a nép dicsősége szempontjából hasznosnak tartottak.” Az új uralkodó azonban ragaszkodott egy népszavazás kiírásához, amely megerősíti a törvényhozó szerv döntését. Ám nem csupán ez a gesztus indokolja a „köztársaság császára” kifejezést, amit sokáig használtak a koronázás után. Néhány évig a francia pénzérmék még Francia Köztársaság, I. Napóleon császár felirattal jelentek meg. 1804. július 14-én, a Bastille elfoglalásának évfordulóján hatalmas ünnepséget rendeztek szerte az országban. A népszavazás is főlényes sikert hozott Napóleon számára, 3, 5 millió igen szavazat mellett csupán 2579-en ellenezték a császárság kikiáltását.

„Ha apánk most láthatna”

A nép döntését az új császár szakrálisan is meg akarta erősíteni, ezért VII. Pius pápát Párizsba „kérette”, ahol december 2-án megtörtént a ceremónia. Az isten akaratából történő koronázást természetesen Napóleon sem hitte, ennek jeleként kivette a pápa kezéből a koronát és önmaga tette fejére, majd feleségét is saját kezűleg koronázta meg. Az egész templomi ünnepség alatt csak egyetelen mondat hagyta el száját: „Joseph, ha apánk most láthatna bennünket.” David híres festménye jótékony csalást tartalmaz, a szigorú tekintetű anya ugyanis valójában nem volt jelen, haragudott fiára, ezért elutazott Párizsból.

Akik ellenezték

Számos ellenzője akadt a császári hatalomnak. Elsőként Josephine-t említhetjük, aki meddő lévén, nem ajándékozhatta meg férjét utóddal – így a válás elkerülhetetlennek látszott. Az európai uralkodóházak mindvégig betolakodónak tekintették a korzikai családot. Beethoven Eroica szimfóniáját Bonaparténak ajánlotta, a császárrá koronázott államférfitől már viszont megtagadta a művet, összetépte az ajánlást. Legszellemesebben Paul-Louis Courier de Méré, a későbbi híres közíró és pamfletszerző fogalmazott: „Hogy valaki Bonapartéből királlyá legyen! Így lesüllyedni!”