Az északi mágneses pólus felfedezése

Az északi mágneses pólust Sir James Clark Ross (1800-1862), sarkkutató, az angol haditengerészet tisztje 1831. június 1-én fedezte fel az észak-kanadai partoknál fekvő, Boothia félszigeten, miközben nagybátyját, John Ross-t kísérte el az Északi-sark felé tervezett második hajóútjára.

De mit is fedezett fel valójában ekkor Ross? Bolygónkat mágneses mező veszi körül, ami igen „hasznos” képződmény: távol tartja tőlünk a napszél, a napviharok káros sugárzását, a kozmikus sugárzást, valamint segíti a költöző madarakat a tájékozódásában, a Föld körül keringő műholdakat pedig a navigációban.

Ennek a mezőnek az északi és déli mágneses pólusairól van szó, amikor mágneses pólusokról beszélünk, pontosan azokról a pontokról, ahova a kínaiak és a mongolok által már több ezer éve használt mágneses iránytű mutat.

A mágneses északi pólus nem esik egybe a Föld tengelyének földrajzi északi pólusával, 2003-ban például körülbelül 11, 5 fokkal, a Föld tengelyével ellentétes irányba hajlott el. Ezért is különböztetik meg a földrajzi északi és déli sarkot a mágneses északi és déli pólusoktól. A mágneses pólusok ugyan mindig a földrajzi pólusok viszonylagos közelében találhatóak, de hangsúlyozottan csak a közelükben – ahogy azt már a múlt század elején is konstatálták.

A norvég származású Roald Amundsen, Ross után másodikként, 1906-ban szintén megtalálta a mágneses északi sarkot, azonban legnagyobb megrökönyödésére nem azon a helyen, ahol Ross. Ennek az az oka, hogy a mágneses pólus évente több kilométert vándorol a mágneses napsugárzás és a földfelszínre érkező hullámok következtében. Napjainkban ez a vándorlás évi 7-7, 5 kilométerre tehető. Így aztán nem meglepő, hogy mára már a Ross által megadott ponthoz képest több száz kilométerrel arrébb található az északi mágneses pólus.

Nemcsak a mágneses pólusok helye változik azonban, hanem a mágneses mező erőssége is. Az 1550-es évekbeli első mérésekhez képest mintegy 20 százalékkal csökkent a mágneses mező ereje, és ebből 10 százalékos csökkenést figyeltek meg csak az elmúlt másfél évszázadban.

A mágneses mező ráadásul néhány állat, mint például a költöző madarak, tengeri teknősök és minden valószínűség szerint a bálnák számára is különleges fontossággal bír, hiszen részben ennek segítségével tájékozódnak. Így aztán korántsem mellékes, hogy miként is változik ez a Földünket körülvevő mágneses burok.

Talán ennek a belátásnak is köszönhető, hogy napjainkban a mágneses mezőt több mint 200 laboratóriumban mérik világszerte, és a mérésekhez ma már szateliteket is használnak.

Kapcsolódó cikkeink: