A vandálok vandalizmusa

Közismert, hogy a vandalizmus kifejezés azokra a vandálokra vezethető vissza, akik állítólag az 5. században fél Európát és Észak-Afrikát végigpusztították és kirabolták.

A vandalizmus fogalmát először a közép-franciaországi Blois püspöke, Henri-Batiste Gregoire használta, aki a képromboló jakobinusokat pellengérre állítva, Robespierre-t és követőit az újkor vandáljainak titulálta. A püspök azt vallotta, hogy a radikális elemek most is úgy rombolják a francia kultúrát, mint a vandálok az 5. században.

Blois püspökének a vandálokról alkotott képe azonban nem volt teljesen újszerű, mert már az itáliai és a francia humanisták is a gótokat és a velük rokon vandálokat nevezték a „kultúra elpusztítóinak” – a vandalizmus kifejezést azonban nem használták.

Meglepő módon az utókor azonban nemcsak negatív felhanggal írt a vandálokról. A német humanisták szemében ugyanis a vandálok –talán mert kicsit saját őseiknek is tekintették őket – éppen ellenkezőleg, pozitív hősöknek számítottak, már-már példaképükként kezelték őket, és ezzel együtt dicsőséges szereplőkként jelentek meg írásaikban.

De kik is voltak tulajdonképpen ezek az oly sokszor emlegetett vandálok? A germánokhoz tartozó népcsoport eredettörténetében sok homályos folt van. Az biztos, hogy Kr.u. 429/430-ban Észak-Afrikában, Tunisz vidékén telepedtek le, s közben Róma szövetségeseivé váltak.

Az észak-afrikai Vandál Királyság volt az első olyan germán királyság, ami a Római Birodalom területén jött létre. A vandálok fénykorukat Geiserich király uralkodása alatt élték (V. század közepe), ekkor ugyanis nemcsak a Földközi-tenger urai voltak, hanem a szárazföldi hatalmakra is óriási veszélyt jelentettek – többek között éppen arra a Rómára, amellyel nemrégiben még jó viszonyt ápoltak.

A vandálok királyuk vezetésével, Karthágóból indulva, Szicílián keresztül 455. június 2-án hódították meg Rómát. A 14 napon át, éjjel-nappal folyó fosztogatásukkal óriási károkat okoztak, többek között lerombolták a majdnem ezer éve fennálló Jupiter templomot, a város lakóit fogságba ejtették és csak váltságdíj fizetése ellenében engedték őket szabadon.

Nem csoda tehát, hogy még maga a nyugat-római császár is – lemondva a város védelméről – elmenekült. Miután a császár sorsára hagyta a várost, Róma I. Leó pápa (440-461) közbenjárásának köszönhette, hogy a vandálok megkímélték a gyújtogatásoktól és a mészárlásoktól, azt azonban még ő sem tudta megakadályozni, hogy Rómát kifosszák.

A sors iróniája, hogy a vandál államot az 530-as években éppen az a Kelet-Római Császárság zúzta szét, amely a Nyugat-Római Birodalom bukása után Róma örökösének tartotta magát.