Eltúlzott középkori inkvizíció?

Az egyház megbánta, hogy néhány évszázadon keresztül az igazság terjesztése végett erőszakos, intoleráns és „nem keresztényi” eszközökhöz folyamodtak. Az igazság hirdetése ugyanis nem egyeztethető össze a kényszer vagy a kínzás alkalmazásával – áll abban a pápai üzenetben, melyet II. János Pál adott ki Az inkvizíció című könyv bemutatója kapcsán, és amelyben a 2000-es év után immár másodszor is bocsánatot kért az egyház által elkövetett bűnökért.

Ezzel a gesztussal II. János Pál egy igen régi vatikáni hagyománnyal is szakít, mely szerint az elődöket bírálni nem hivatottak Isten földi helytartói.

A most kiadott 800 oldalas kötet szerkesztője, Agosto Borromeo, a római La Sapienza Egyetem professzora a hat évvel ezelőtt megkezdett kutatás eredményeit összegezve megjegyezte: nem kétséges, hogy az inkvizíció intézményének felállítását követően túlzott szigorral jártak el az illetékesek, amely miatt kezdetben valódi visszaélésekről lehet beszélni.

Revízió alatt az áldozatok száma

Először 1998-ban tette hozzáférhetővé és kutathatóvá az inkvizícióról szóló dokumentumokat a Vatikán. Még ugyanebben az évben összeült az a bizottság is, melyet az inkvizícióról szóló alapos tanulmány elkészítésével bíztak meg.

A többszázezer, sőt egyes változatok szerint hárommillió áldozatról szóló történészi munkák a Vatikán által elrendelt kutatások szerint megalapozatlannak bizonyultak – állítja az kutatásokat irányító olasz történész. A spanyol inkvizíció 125.000 eljárást indított, melyből kb. 2.400 végződött halálos ítélettel. A Portugáliában megtartott 35.000 per 5, 7 százaléka hozott hasonló eredményt.

Az elítélt távollétében gyakran csak egy szalmabábut égettek el máglyán, míg azokat a nőket, akik bevallották az utolsó pillanatban, hogy valóban boszorkányok, kínszenvedéseik enyhítéseként még a tűzhalál előtt megfojtották.

A kötet ezenkívül arról is beszámol, hogy a kor viszonyaihoz képest viszonylag elfogadható eljárás során ítélték el vagy mentették fel a vádlottakat, hiszen például jogtudós is segíthetett nekik a védekezésben.

A boszorkányperek száma a könyv tanúsága szerint néhány százra korlátozódott a déli országokban, míg a protestáns német vidékeken 100.000 körülire becsülik ezeket. Borromeo állítása szerint egyébként ezen észak-német pereknek a fele máglyahalállal végződött.

Továbbélő intézmény?

Galilei is az áldozatok között volt

A vatikáni jelentést bírálók szerint nem is a mennyiség érdekes, hanem az, hogy egyáltalán ilyesmi megtörténhetett. Az amerikai valdensek egyik képviselője szerint az a fontos, hogy amikor valaki saját igazságát védi, ne mondhassa a másiknak: neked nincs igazad, ezért megégetlek.

Nemrégiben egyébként egy amerikai progresszív katolikus hetilap azzal vádolta meg Vatikánt, hogy a Ratzinger kardinális által vezetett hitkongregáció ma is vasfegyelmet tart az egyházban, az Egyház központi tanításával nem egyező tanokat szigorúan üldözi. A pápa jobbkezeként ismert Ratzingert a liberális katolikus lap éles szavakkal bírálta, sőt attól sem riadt vissza, hogy totalitárius államok módszereivel vádolja meg Rómát.

19. századi inkvizítorok A IX. Gergely pápa által 1233-ban felállított intézmény célja az eretnekek, a katolikus egyház tanításait tagadók helyes hitre térítése, illetve az eretnek tanok elterjedésének megfékezése. Fontos eleme volt a hitvédő intézménynek, hogy nem feljelentések vagy bejelentések alapján dolgozott, hanem maga kereste meg „áldozatait”. A büntetések, illetve a vallomások megtételére alkalmazott eszközök sokoldalúak voltak: az eretnekeket zarándokutak megtételére kötelezték, élethossziglani börtönt kaptak vagy éppen máglyahalálra ítélték őket. 1252 óta hivatalosan is engedélyezett volt a különböző kínzási módok alkalmazása. Az inkvizíciót Spanyolországban és Itáliában csak a 19. században szüntették meg.