Watergate-botrány – Nixon bukása
Egy egyszerű betörésnek indult, amelyet egy szemfüles biztonsági őr észlelt. Két év alatt viszont az amerikai politikai élet egyik legnagyobb botrányává dagadt. Nixonnak mennie kellett.
1972. június 17-én öt férfit fogtak el, mert betörtek a Demokrata Párt washingtoni Watergate-épületben található választási irodájába. Mint utóbb kiderült lehallgatókészülékeket akartak elhelyezni a rivális párt irodájába.
A betörést egyből hírbe hozták Nixon amerikai elnökkel, hiszen az egyik letartóztatott, név szerint James McCord a CIA tagja volt és kapcsolatban állt az elnök Újraválasztási Bizottságával. Míg a demokraták politikai kémkedésről beszéltek, a republikánusok ezt visszautasítva, egy „harmadrangú” kis betörésként emlegették az ügyet.
Az elnök a botrány kirobbanása után minden erejével, többek között a CIA segítségével, igyekezett az ügyben folytatott FBI nyomozást gátolni.
A sok kis piszkos trükk ellenére a nyomozás során nyilvánvalóvá vált, hogy a betörés mögött az elnök Újraválasztási Hivatala és John Mitchell, szövetségi főügyész állt, illetve az adatok szerint magának Nixon elnöknek is tudomása volt az ügyről.
A tárgyalások 1973. januárjában kezdődtek, ahol a bíróság előtt először még csak az öt „betörő” felelt tettéért. Rövid időn belül azonban továbbgyűrűzött az eset, és több magas rangú politikus is belekeveredett a Watergate-ügybe, többek között John Dean, a Fehér Ház jogi tanácsadója és John Ehrlichman belügyi tanácsadó.
1973-ban az amerikai média alig foglalkozott mással, mint ezzel a politikai botránnyal, ami Nixonnak igen komoly politikai problémát okozott. A republikánusok helyzetét pedig még inkább súlyosbította, hogy a kémkedés vádját erősítve a Fehér Házból hangfelvételek kerültek elő.
1974-ben Richard Nixon politikai hatalma meggyengült, a szenátusban a támogatottságát elveszítette, így 1974. augusztus 9-én lemondott az elnöki posztról. Utóda, a republikánus Gerald Ford, rövid időn belül felmentette Nixont.