Venezuela függetlenné válása

A 19. században a venezuelaiak nemzeti függetlenségéért harcoló Simon Bolivar mozgalmának jellegzetes vonásai – dél-amerikai viszonyok között nem meglepő módon – egy népszavazások révén legitimált fél-katonai diktatúra keretében bukkantak fel újra a 20. század végén.
Többszöri sikertelen kísérlet után, 1811. július 5-én Simon Bolivar és Francisco de Miranda vezetésével a venezuelai kongresszus Caracasban kikiáltotta Venezuela (jelentése: „kis Velence”) függetlenségét. Természetesen Venezuela elszakadásának kinyilvánításába nem nyugodtak bele könnyen a spanyolok, így 1830-ig állandó jelleggel folytak a harcok az egykori spanyol gyarmat és az anyaország között.
Az ország folyamatos fejlődését számtalan polgárháború és forradalom fékezte le, és mint a legtöbb dél-amerikai országban, itt is diktatúrák és demokratikus rendszerek tarkították a politikai palettát. Nemcsak a politikát, hanem a gazdasági életet is a változatosság jellemezte. Az 1950-es évek végétől a 80-as évekig gazdasági fellendülés követhető nyomon Venezuelában, melyben döntő szerepet játszott az ország gazdag olajkészlete.
A dél-amerikai ország gazdaságának a legfontosabb ágazata a kőolajipar volt, melyet 1975-ben államosítottak. Carlos Andres Perez első elnöksége alatt Venezuela az olajexportnak köszönhetően olyan gyorsan fejlődött, hogy a leggazdagabb dél-amerikai országok egyikévé vált. 1973 és 1983 között az olajeladásból kerek 240 milliárd dollár bevétele származott.
Hatalomátvétel
1983 után azonban az olaj világpiaci ára csökkenni kezdett, és a venezuelai gazdaságban nem volt más olyan ágazat, ami a kieső hiányt pótolni tudta volna, így az államadósság is csak egyre nőtt, és a gazdasági krízis állandósult. A gazdasági visszaesés pedig a politikai problémákat is maga utána vonta. Míg 1998-ig a politikai helyzet rendeződött, addig a gazdasági válság továbbra is fennállt, ami azt jelentette, hogy az infláció 71%-os volt, és súlyos valutagondokkal illetve bankcsődökkel küzdöttek.
1998 végén azonban a politikai élet újra viharos lett. Hugo Chávez, aki sokáig az 1958 óta demokratikus rendszer egyik legkeményebb ellenségének számított, 40 évvel a Jimenez-diktatúra megbuktatása után maga is feladta a rendszer erőszakos megdöntésének kísérletét, és beszállt az elnöki székért folyó küzdelembe. A december 6-i választáson a venezuelaiak 56%-a szavazott rá többek között azért, mert az olaj felett diszponáló korrupt oligarchiák elleni küzdelmet ígérte.
A baloldali populista Chávez, aki a „bolivarizmus” programjával (nemzeti függetlenség, a nép közvetlen politikai részvétele referendumok révén, gazdasági önállóság és az olajból származó jövedelmek igazságosabb elosztása) fellépve nyerte meg a választásokat, nem sokkal beiktatása után fokozatosan kezdte felszámolni a demokratikus játékszabályokat, és többszöri népszavazás révén biztosította fél-diktatórikus uralmát.