Ázsia: vízhiány, éhínség, vízháború?

Az utóbbi időben sokat hallhattunk már a megugró kínai autópiac és a növekvő olajárak kapcsolatáról, azzal viszont kevesebbet foglalkozik a média, hogy Kína és India, valamint Ázsia egyes részein a rablógazdálkodásnak köszönhetően nemsokára teljesen kimerülnek a talajban található vízkészletek.

Egy múlt héten tartott stockholmi konferencián Tushaar Shah, a Nemzetközi Vízgazdálkodási Intézet indiai kirendeltségének vezetője sokak számára elég rémisztő előadásában egyenesen azt állította, hogy ha nem történik komolyabb változás az ázsiai vízkészletek felhasználása terén, akkor 5-10 éven belül nem lesz mivel öntözni Ázsia egyes részein a termőföldeket – írja a New Scientist.

Ma már mindenki öntöz

Márpedig az öntözés Kína északi részein, Pakisztánban és Vietnámban, de India egyes tartományaiban is elengedhetetlen része a földművelésnek.

India Gujarat tartományában például egy generációval ezelőtt még ökrök segítségével bőrből készült vödrökben hozták felszínre a közvetlen a felszín alatt található vizet. Ma már kb. 300 méteres mélységből húzzák fel elektromos szivattyúk a földművesek által kialakított kis csatornarendszerekbe a vizet.

Egyes becslések szerint évente kb. 6 méterrel süllyed a talajban található vízréteg legfelső szintje, ami elképesztő csökkenést jelent. Tushaar Shah ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen semmi meglepő nincs a dologban: ma már csak Indiában több mint 21 millió fúrt kút szívja a vizet a föld alól.

Kutak állami támogatással, de állami kontroll nélkül

Ezek többségét mindenféle állami kontroll és felügyelet nélkül olyan kisgazdálkodók fúratták, akiknek elege lett az állam által tervezett és csak részben megvalósított öntözőrendszerek legjellemzőbb tulajdonságából, nevezetesen abból, hogy pontosan akkor nem volt víz az öntözőrendszerben, amikor szükség lett volna rá.

Az olajipari technológiát alkalmazó vízszivattyúk így egyre elterjedtebbé váltak az indiai kisgazdálkodók körében, fúrási engedélyért pedig szinte senki nem folyamodott, mivel úgy gondolták, hogy ami a saját birtokuk alatt megtalálható, az gyakorlatilag az övék.

Ráadásul a modern technológiák elterjedését megcélzó hosszú távú programok révén, komoly támogatást kapnak a gazdák nemcsak az alig 600 dollárba kerülő szivattyúk megvásárlásához, hanem elektromos számláik kifizetéséhez, ami csak még inkább ösztönzi a gazdákat arra, hogy kútjaikat éjjel-nappal járatva jó terméshez jussanak.

Egyes számítások szerint az indiai gazdálkodók eddig összesen több mint 12 milliárd dollárnak megfelelő összeget fektettek be kútfúrásba és elektromos szivattyúk vásárlásába, miközben már Indiában is egyre gyakoribbak a komoly áramkimaradások.

India ugyan ezzel az állandó éhínség rémétől megszabadult, de sokak szerint csak időlegesen. Egészen pontosan addig, míg teljesen ki nem merülnek a talajban található vízkészletek. A gazdagabbak persze ez esetben is jól járnak: még mélyebbre fúratják kútjaikat, amiért cserébe még drágábban adják a gabonát és cukornádat, míg a szegényebbek felszínközeli kútjai lassan, de biztosan teljesen kiszáradnak.

Elsivatagosodás: nem ígéret – bizonyíték

Shah tanulmánya szerint egyébként minden évben hozzávetőlegesen további egymillió kutat furatnak az indiai gazdák, noha az eddigiek is legalább 200 köbkilométernyi (!) vizet hoztak a felszínre, legfőképpen öntözés céljából.

Kína északi tartományában évente 30 köbkilométerrel több vizet szivattyúznak ki, mint ami természetes úton visszakerül a talajba, miközben a kínai gabonatermelés 40 százalékát csakis öntözéses formában tudják biztosítani.

Kínai illetékesek egyébként szintén figyelmeztettek: ha a tendencia folytatódik, akkor az ázsiai nagyhatalom nemsokára gabonaimportra fog szorulni, mivel az apadó vízkészletek miatt nem lesz képes annyi gabonát termelni, ami a lakosság amúgy sem túl nagy igényeit kielégítheti.

Vietnámban az utóbbi egy évtizedben megnégyszereződött a talajba fúrt kutak száma, ezzel elérte az egymilliót, de Pakisztánban is egyre mélyebbre kell jutni ahhoz, hogy az ország éléskamrájának tekintett Punjab tartomány földművelői vízhez jussanak.

Kiszáradt kutak, kiszáradt földek, öngyilkos gazdák és éhínség

Hogy mindez nem csak paranoiás tudósok agyszüleménye, arra már bizonyíték is van: India egyik déli államában, Tamil Nadu-ban ma már csak kb. feleannyi területet tudnak öntözni a pár évtizede fúrt kutak, mint tíz évvel ezelőtt.

A források elapadtak, az emberek nem tudják megművelni földjeiket, sokan pedig a kilátástalanság elől az öngyilkosságba menekültek. Ezeken a vidékeken statisztikailag kimutathatóan megugrott az öngyilkosok száma. A földek kiszáradása hosszú távon pedig nem jelenthet mást csakis egyet: éhínséget indiaiak millióinak.

A megoldás: duzzasztás, tisztított szennyvíz és kormányzati programok

Hogy mi lehet a helyzet megoldása? Hindu papok arra ösztönzik a hívőket, hogy elsősorban a monszunesőket próbálják meg felfogni azzal, hogy kisebb tavakat ásnak. Ez monszun idején megtelik, majd visszaszivárog a talajba és így pótolja az elapadó készleteket.

Mások a folyókra tervezett duzzasztógátakban látják a megoldást, míg az előző indiai kormány 200 milliárd dolláros programot tervezett a vízkészletek csökkenésének megakadályozására.

A stockholmi konferencián egy másik előadás során felmerült még egy megoldási lehetőség, amelynek jelenlegi változata persze ugyancsak komoly fejtörést okoz. Chris Scott, a Nemzetközi Vízgazdálkodási Intézet sri lanka-i részlegének vezetője arról számolt be, hogy ma a világ öntözési rendszereinek legalább egy tizedében teljességgel tisztítatlan szennyvíz hömpölyög.

A világ legnagyobb városai mellett igen gyakran öntöznek kis- és nagygazdálkodók szűretlen szennyvízzel, ami komoly egészségügyi problémákat vethet fel. Chris Scott szerint ennek a problémának a megoldása nem az lenne, hogy az amúgy is szegényes vízkészletekből kellene továbbiakat felhasználni, hanem a szennyvizet, megfelelő minőségi tisztítása után, újrahasznosítani. Hogy ennek megvalósítása mennyire reális, az azonban sokak szerint kétséges.