Az észak-írországi polgárháború kezdete
1969. október 5-én heves utcai harcok alakultak ki az ír katolikusok és a protestáns szélsőjobboldaliak között. Puskalövésektől voltak zajosak Londonderry és Belfast negyedei, sőt nem egy helyen még bombák is robbantak.
Az írek 20. századi történetét a függetlenségért folyó küzdelem, és a megosztott ír társadalom újbóli egységének létrehozására tett kísérlet jellemezte.
1937-ben De Valera vezetésével a sziget katolikus-déli területeiből megalakították a független Ír Szabad Államot, amit Nagy-Britannia csak 1945-ben ismert el. A javarészt ír protestánsok lakta Észak-Írország kérdése azonban még továbbra is megoldatlan maradt. A sziget északi része ugyanis felekezetileg és politikailag ugyancsak megosztott volt: amíg a protestánsok kitartottak Nagy-Britannia mellett, addig az Észak-Írország népességének egyharmadát adó katolikusok az egységes és független Írországért szálltak síkra.
Az észak-ír katolikusok kezdetben még békés eszközökkel küzdöttek céljaikért, ám 1969-től az IRA, az észak-írek félkatonai terrorszervezete is bekapcsolódott a függetlenségi mozgalomba, amelynek következménye a konfliktus elmérgesedése lett.
1969. október 5-én kezdetét vette a polgárháború az észak-ír területeken élő katolikusok és a többségben lévő protestánsok között. Az első napi heves összecsapásokról szóló hírek 5 halottról és mintegy 120 sebesültről beszéltek – ám ezek a számok csak a kezdetet jelentették. Állandósultak a véres utcai harcok, orvlövészek lendültek támadásba, az IRA tagjai pedig bombamerényleteket hajtottak végre.
Az elkövetkező évek az IRA terrorakcióinak jegyében teltek, ennek ellenére az 1973-as népszavazáson az észak-írek többsége úgy döntött, hogy Nagy-Britannia fennhatósága alá kíván továbbra is tartozni. A véres jelenetek, robbantgatások így – elsősorban Belfast és Londonberry utcáin – tovább folytak. 1976-ig mintegy 1500 ember életét követelte a vallási köntösbe bújtatott politikai konfliktus. A polgárháború kezdete után 7 évvel már olyannyira tűrhetetlen és elkeserítő volt a helyzet, hogy mindkét felekezet asszonyai megelégelve a vérrontást béketüntetéseket szerveztek.
Az IRA tagjait azonban sem a béketüntetések, sem az ártatlan áldozatok száma, sem pedig a terrorellenes törvény nem tartotta vissza attól, hogy a közelmúltig folytassa véres tevékenységét.