Brit arisztokraták a nácik vonzásában

Ahogy Anglia leghíresebb oktatási intézményeit a harmincas években kezdték ellepni a nyíltan vagy titkosan Sztálinnal szimpatizáló értlemiségiek, úgy a társadalom krémjének másik csoportjában, az arisztokráciában egyre többen fordultak megértően vagy éppen rajongva Hitler és Mussolini rendszere felé. Az értelmiség és az arisztokrácia nem csekély része fordult szembe Anglia évszázados hagyományaival, és vált a vörös vagy barna totalitárius ideológia szócsövévé a parlamentáris demokrácia mintaképének tartott szigetországban.

A kommunista társutasokról már az 1990-es évek elején igen sok könyv jelent meg Angliában, ahogy a náci kollaboráns és nyíltan fasiszta elveket valló arisztookratákról is.

Mostanában viszont egyre többet foglalkoznak a brit történészek azokkal az arisztokratákkal, akik nem voltak sem kommunisták, sem nácik, sem kollaboránsok, sem pedig társutasok, csupán egy hanyatló társadalmi réteg megtévelyedett tagjai.

Ian Kershaw, a náci korszak egyik legjelesebb brit szakértője, akinek nagyigényű Hitler biográfiája nemrégiben jelent meg magyarul is, múlt héten Londonban bemutatott könyvében éppen egy ilyen magasrangú, jó családból származó, ám szellemileg és politikailag nem túl érett arisztokrata sorsán keresztül mutatja be a hagyományaira kényesen ügyelő angol politikai élet furcsaságait.

Az angol arisztokrácia diszkrét bája

Lord Londonderry, Churchill unokaöccse, nemcsak Kersaw szerint, hanem könyvét recenzáló kollégái szerint is pontosan tükrözi annak a társadalmi rétegnek a kétségbeesett kapaszkodását, amelyik ugyan éppen alkalmazkodókészségéről volt híres, ám a 20. századi drasztikus politikai, gazdasági és társadalmi változásokhoz mégsem tudott kellőképpen alkalmazkodni. Ahelyett, hogy folytatták volna az elődeik által kijárt utat, mely a lassú változások elismerése mellett a jól bevált intézmények és szokások megőrzésére törekedett, inkább valami radikálisan új felé fordultak.

A tudatosan fasiszta és náci-párti Oswald Mosley mellett, aki bárói rangjával teljes mértékben összeegyeztethetőnek tartotta nemcsak azt, hogy a Konzervatív Párt soraiból egy ugrással a Munkáspárt soraiba igazoljon, hanem azt is, hogy a „brit fasiszta párt megalapítója” megtisztelő címét magáénak tudhassa, Lord Londonderry egy szerencsétlen és kétbalkezes amatőrnek számított csupán.

Londonderry és felesége

Londonderry egyes pletykák szerint felesége jóvoltából érte el első politikai sikereit, amikor is a munkáspárti kormány vezetője, Ramsay MacDonald meghívta kormányába 1931-ben.

Londonderry korábban nem mutatott túl nagy jártasságot politikai ügyek kezelésében, ám a munkáspárti miniszterelnökhöz gyengéd szálakkal kötődő Lady Londonderry nyomására mégis belecsöppent a harmincas évek nagy gazdasági válságába és politikai küzdelmeibe. Repülés iránti szenvedélye éppen kapóra is jött MacDonaldnak, aki a légügyi fejlesztésekért felelős miniszteri széket ajánlotta fel az arisztokratának.

A brit Göring

Londonderry ugyan megjárta a Konzervatív Pártot is, mégsem esett nehezére, hogy a politikai szekértábor túloldaláról érkező csábító ajánlatot elfogadja. 1931-től 1935-ig foglalkozott a repüléssel és a légierővel kapcsolatos ügyekkel, kissé meglepő módon azonban éppen szenvedélye okozta vesztét: a harmincas évek gazdasági válságával küszködő Angliában ugyanis nem nézték jó szemmel, ahogy Londonderry egyre több pénzt kívánt a légierő fejlesztésére költeni. Ők még nem látták előre, hogy éppen a légierő teszi majd Angliát a második világháború egyetlen állva maradt bástyájává. Persze Londonderry sem a nácik ellenében kívánta fejleszteni a Royal Army Force állományát.

Ő is, akárcsak kivétel nélkül szinte az összes angol politikus, alábecsülte azokat a hadügyi fejlesztéseket, melyeket 1933-tól hajtottak végre a hitleri Németországban. Ennek ellenére az ő minisztersége idején kifejlesztett vadászgépek és bombázók mentették meg Angliát a teljes megsemminsüléstől. Nem véletlen, hogy sokan nevezték utólag az angol Göringnek. Olybá tűnt, hogy szenvedélye annak ellenére sikerre vezetheti, hogy a politikához egyáltalában nem volt érzéke. A választók akarata azonban közbeszólt, és előhozta Londonderry valódi énjét, a szerencsétlen és ügyetlen „magánpolitikus” énjét.

Németbarát magándiplomata

1935-ben a választók leváltották a munkáspárti kormányt, Londonderrynek is mennie kellett. Ám ő ahelyett, hogy belenyugodott volna sorsába, amatőr diplomáciai játékokba kezdett. Úgy vélte, hogy amit megfelelő pozíció birtokában nem tudott végrehajtani, azt magánzóként mégis meg tudja csinálni.

Londonderry már a harmincas évek elején sem németellenességéről volt híres, ám kétségkívül igaz, hogy ekkoriban inkább a franciák iránti gyűlölete vezette a németekkel való békülékeny politikai álláspont képviseletéhez. Menesztése után azonban aktívan németbarát „magánpolitikát” folytatott. A politikai súllyal nem rendelkező arisztokrata a nácik meghívására többször vendégeskedett Németországban. Hivatalos magánlátogatáson járt Hitlernél, az egykori londoni nagykövettel, Ribbentroppal vadászott, Göringgel pedig együtt mulatott látogatásai alkalmával. Londonderry Kershaw szerint mindennek elelnére nem volt náci, mindössze politikai ügyetlenkedései sodorták Hitlerék karjaiba. A nácik természetesen díszpintyként használták, hiszen nem jött rosszul nekik, hogy az angol légierő egykori vezetője az ő kegyeiket keresi.

Londonderry pedig valójban nem is a náci eszmékkel szimpatizált, sokkal inkább az újból nagyhatalommá váló Németországgal kívánt jó viszonyt kialakítani, hogy közös ellenségeik, a kommunisták és a franciák ellenében hatékonyan fel tudjanak lépni. Nyíltan sohasem tett antiszemita kijelentéseket, ám az angol arisztokráciában megszokott megvetéssel tekintett a legtöbb „zsidó ügyeskedőre”. Elsődleges célja az első világháborúhoz hasonló kataklizma elkerülése volt, és ezt csakis egy németbarát politika révén látta megvalósíthatónak. Az utókor bölcsességével persze ma már tudjuk: ebben nemcsak ő, hanem az egész brit politikai elit tévedett. A nácikat csakis a Londonderry által is preferált fegyverkezés révén lehetett legyőzni.