A berlini fal megnyitása

Ezen az éjszakán az egyik ünneplő a következőket nyilatkozta: „..most átmegyek a határon, iszom egy sört, és utána visszajövök, és ezentúl ezt akár minden nap megtehetem.”

A második világháború után kialakult hidegháborús helyzet egyik legtöbbet szenvedő országa, a háborúból vesztesen kikerült Németország volt. A szocialista blokkot vezető Szovjetunió és a kapitalista világ vezető erejeként számon tartott Egyesült Államok egyaránt fontosnak érezte, hogy az ország területén saját táborát erősítse. A háborúban vesztes Németországot és annak fővárosát, Berlint a győztes szövetséges nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió) megszállási övezetekre osztották. A szovjet zóna közepén fekvő Berlin keleti, szovjet része az 1949-ben létrejött Német Demokratikus Köztársaság (NDK) fővárosa lett, a nyugati szövetségesek által ellenőrzött részén jött létre Nyugat-Berlin (az NSZK fővárosa 1949 és 1990 között Bonn volt).
A két városrész között többé-kevésbé szabadon lehetett közlekedni, ennek következtében 1949 és 1962 között két és félmillió ember – többségük jól képzett szakember – távozott végleg nyugatra.
Az NDK egyre jobban sérelmezte állampolgárai számának fogyatkozását és a nyugati oldalra ingázók által okozott hatalmas gazdasági veszteséget. Jóllehet Walter Ulbricht, a keletnémet államfő-párttikár 1961 júliusában még azt mondta, senki sem akar falat építeni, ám augusztus 11-én a kelet-berlini parlament teljes felhatalmazást adott a kormánynak az ország védelmében szükséges intézkedések meghozatalára.
1961. augusztus 13-án hajnalban „az NDK államhatárának biztosítása céljából” a hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal zárták le Kelet- és Nyugat-Berlin határát, két nap múlva pedig megkezdték a betonelemekből álló fal felhúzását.

A berlini fal egy részlete 1962 augusztusában.

Forrás: Press/Getty Images

A fal nem az ellenség távoltartására, hanem a lakosság helyben tartására épült, de hivatalosan „antifasiszta védműként” emlegették. Az addigi 80 szektorátlépő közül csak 12 maradt nyitva. A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő, folyamatosan erősített, végül már 3,5 méter magas fal a várost 44 kilométer hosszan szelte át, vonalán 302 figyelőtorony és 20 földalatti bunker volt. Keletnémet területen 100 méterrel beljebb egy szögesdrótrendszer is húzódott, s még ennek megközelítése is szigorúan tilos volt. A két kerítés közötti „halálzónába” eső házakat elbontották, helyükre aknamezőt, vizesárokrendszert, kutyák futtatására szolgáló sávot telepítettek, a határőrök mindenkire lőttek, aki belépett a zónába.

A fal első áldozata egy 59 éves nő lehetett, aki 1961. augusztus 22-én az épülő fal határán álló lakása erkélyéről akart a nyugat-berlini utcára átugrani, de a kidobott matracok helyett a betonra zuhant. Pár nap múlva, 1961. augusztus 24-én, menekülés közben halt meg a fiatal szabó, Günter Litfin, aki már egy ideje Nyugat-Berlinben dolgozott, és éppen akkortájt akart végleg odaköltözni, amikor felhúzták a berlini falat.
Günter a Humboldt kikötőnél próbált átszökni, a szemfüles határőrök azonban a híd alatt úszó fiút nyomban észrevették. „… 16 óra 15 perc körül egy ismeretlen férfi a Spree folyóban a nyugati szektor felé úszott (…) Miután a személy nem reagált a felszólításokra, figyelmeztető lövéseket adtunk le, de a férfi csak tovább úszott. Ezt követően P. elvtárs célzott lövéseket irányzott rá, és a demokratikus Berlin partjaitól 10 méterre úszó ismeretlen fekete nadrágos, 25 év körüli férfi elsüllyedt a vízben”- áll a tragikus esetről szóló hivatalos jegyzőkönyvben.
Az utolsó áldozat egy 33 éves férfi, 1989. március 8-án saját maga készítette hőlégballonnal akart átjutni a fal fölött, de lezuhant, és halálra zúzta magát.

A fal egyetlen éjszaka családokat szakított szét, kelet-berliniek ezreit hagyta munka és megélhetés nélkül. Az első órákban számos atrocitásra került sor, a szigorú biztosítás ellenére az építkezés alatt 85 keletnémet katona és 800 civil szökött nyugatra. A nyugat-berliniek tiltakoztak, de az Egyesült Államok tudatta Moszkvával, hogy „a nemzetközi élet tényeként” elfogadja a fal létezését.

Ezek után nem csoda, hogy az 1989-es novemberi politikai eseményeket – a németek mellett – az egész világ egy emberként ünnepelte. A berlini fal felhúzása után 28 évet kellett arra várni, hogy eljöjjön 1989. november 9-e, és a fal végre leomoljon – megnyíljanak a határok. A fal ledöntését és a két német terület újraegyesítését több millióan „határtalan” boldogságban élték meg.

A kelet-berlini határon először csak pár százan jelentek meg, majd estére több ezer ember üdvrivalgását lehetett már hallani. Éjfélre minden berlini sorompó és átjáró megnyílt. A város örömmámorban úszott, három nap leforgása alatt kétmillió kelet-német utazott nyugatra.

A berlini fal hivatalos lebontására azonban még egy bő félévet várni kellett. 1990. június 13-án 13 buldózer, 55 kotrógép, 65 daru kezdte meg a fal eltakarítását, melynek törmelékeit 175 tehergépkocsi szállította folyamatosan. A munkálatok 1991 novemberéig tartottak, tehát két évre volt szükség ahhoz, hogy 28 év látható fájdalmát eltüntessék. A betonfalat feldarabolták és útépítéseknél hasznosították. 250 faldarabot pedig elárvereztek, hat rövid szakasza maradt meg mementóként.