Fiume, a szabad város

Fiume megszerzéséért – elsősorban kiemelten fontos gazdasági helyzete miatt – évszázadokon át versengtek a különböző európai nagyhatalmak. A 18-19. században igazi fénykorát élő város 1723-ban szabad kikötővé vált, 1873-ban pedig a nemzetközi vasúthálózat tagja lett. Mindkét tény gazdasági és ezáltal demográfiai erősödést jelentett Fiume számára.

Az első világháború után Fiume hovatartozása komoly vitát robbantott ki a győztesek között. A háború kezdetén az antant hatalmak felelőtlen ígérgetésekkel csalogatták Olaszországot a háborúba. 1918-ra viszont kiderült, hogy Szerbiának is hasonló ígéreteket tettek. A nagy területi osztozkodások közepette az olasz miniszterelnök Dalmácia helyett – többek között – már Fiuméval is beérte volna. Fiume viszont a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságé lett. Az olaszok csak Dél-Tirolt, Isztriát, Triesztet és néhány dalmát szigetet tudtak megkaparintani.

Miután a párizsi békekonferenciák legmagasabb szintű szerve, a Legfelső Tanács elutasította az olaszok Fiume iránti kérelmét és inkább szabad várossá nyilvánította, a híres olasz író, Gabriele D’ Annunzio támogatóival együtt elhatározta a város és kikötő elfoglalását. Ez az önkéntes nacionalista akció azonban nem volt életképes, hiszen D’ Annunzio az anyaországtól semmiféle erkölcsi és katonai támogatást nem kapott. Olaszország hivatalosan is elhatárolódott az agresszív eseményektől.

A Fiume körül kialakult kényes helyzetben csak az hozott megoldást, hogy 1920. november 12-én a rapallói szerződés értelmében a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Fiumét szabad várossá nyilvánította. Az olasz diplomácia sikerét mutatja, hogy Fiume 1924-ben már Róma irányítása alá tartozott.