Nagy Sándor, a hódító – mi igaz a filmből?
Oliver Stone legújabb filmje, a Nagy Sándorról készült mozi igazán értékes alkotás –pszichológiai, történeti és filmes szempontból egyaránt figyelemre méltó.
Ami a filmbeli megoldásokat illeti: szép közelképek, megindító párbeszédek, látványos, néha túlzottan is véres csatajelenetek jellemzik a mozit, bár néha kissé túlzottan is rajzoltnak tűnik a háttér (például Ptolemaiosz egyiptomi visszaemlékezéseinél), s nem túl reális az elefántok és lovak küzdelme sem, de ezek olyan apróságok, amelyek nem változtatnak az általános megítélésen.
Történelmi szempontból azért fontos a film, mert hollywoodi rendezőktől ritkán láthatunk olyan hiteles művet, amelyet nem kell feltétlenül minden fordulópontnál utóbb korrigálni. (A legelképesztőbb történelemhamisitások a fél évvel ezelőtt bemutatott Trójában voltak felfedezhetők:)
A történet tehát hű a Nagy Sándorról, Alexandroszról fennmaradt forrásokkal. Forgatókönyvírójának talán nem is a Stone-Kyle-Kalogridis hármast tarthatjuk, hanem magát Plutarkhoszt. A legtöbb eseményt ugyanis szinte ugyanúgy ábrázolja a film, mint az ókor legsikeresebb történetmesélője, a Párhuzamos életrajzok szerzője.
Hiteles történet
Így például az Alexandrosz apjának, Philipposz makedón király halálának, a halála előtti konfliktusoknak a lehető legprecízebb verzióját láthatjuk a filmben, legalábbis a források alapján. Azt ugyanis, hogy ki állt Pauszaniasz tettének hátterében, vagyis volt-e felbújtója Philipposz (a filmben Val Kilmer alakítja) gyilkosának, alighanem soha sem tudjuk meg.
Az azonban igen valószínű – ahogyan a mozibeli narrátor, az Anthony Hopkins által megszemélyesített Ptolemaiosz is sejteti – Olümpiasz királynénak (Angelina Jolie) szerepe lehetett a gaztettben. Philipposz felesége ugyanis saját és fia életéért is rettegett, amikor a király újabb házasságot kötött, és újabb trónörököst nemzett. Áttételesen tehát Nagy Sándor (a filmben Colin Farrell alakítja) is felelőssé tehető apja haláláért, csakúgy mint a film végén Nagy Sándor haláláért közvetve felelősek hadvezérei, a diadokhoszok is, akik hagyták elpusztulni világhódító vezérüket. Ez az egyetlen pont, ahol Oliver Stone saját értelmezését adja elő, vagyis azt, hogy Alexandrosz halála bármily természetes volt is, a mellette lévő emberek megkönnyebbülhettek: nem kell többé egy világhódító őrült álmait megvalósítaniuk.
Ugyanis Nagy Sándor őrült álmodozó volt –akit kevés választott el attól, hogy ókori Hitlerként vonuljon be a történelembe –, de akinek őrült álmai közül a legtöbb megvalósult! Oliver Stone azonban az őrületre utaló Plutarkhosz-passzusokat kissé felületesen kezeli, s kihagyja azokat a részleteket, amelyek rendkívül negatív megvilágításba helyeznék főhősét. Így például amikor legjobb barátja és (talán?) szeretője, Héphaisztión meghal, Alexandrosz bosszúból a kosszaiszok népét valósággal kiirtotta, „a serdült ifjaktól kezdve az egész népet lemészároltatta; ezt nevezték Héphaisztión halotti áldozatának” – írja a Párhuzamos életrajzokban Plutarkhosz. Mindehhez hozzátehetjük: Héphaisztión azért halt meg, mert beteg létére „reggelire megevett egy főtt kakast, s megivott hozzá egy vödörnyi behűtött bort”, nem pedig azért, mert megmérgezték volna, vagy fertőzött vizet ivott, ahogyan ezt a film sejteti. Mindez mutatja a hódító makedónok erkölcseit, egészen pontosan azok hiányát.
Homoszexualitás és többnejűség
Héphaisztón kapcsán meg kell emlékeznünk arról a vitáról is, amely Nagy Sándor homoszexualitása kapcsán mostanában kialakult. Egyes „görögpártiak” azt állítják: a makedón hódító nem volt homoszexuális, ennek azonban maga Plutarkhosz mond ellent. A Bagóasszal, fiúszeretőjével nyilvánosan váltott csók például nem Oliver Stone ötlete volt –a görög szerzőnél is olvashatunk róla.
A Héphaisztónnal fenntartott viszony azonban kevésbé támasztható alá ugyanennyi forrással. Az azonban bizonyos, hogy az ókori görögöknél, makedónoknál a homoszexualitás általánosan elterjedt volt, még ha a nyilvános „gyakorlása” nem is mindig volt népszerű, illetve „célszerű”. Az is bizonyos, hogy a makedónoknál mindehhez még a többnejűség is hozzájött. Philipposznak és Nagy Sándornak is több felesége volt, és a filmben hiteles az a megjegyzés, hogy Alexandrosz alighanem tényleg szerelmes lehetett Roxanéba (a filmben Rosario Dawson alakítja), annak a keleti törzsfőnöknek a lányába, akit feleségül vett.
Hellenizmus – kissé korszerűtlen megvilágításban
Tévedés volna tehát a görög kultúra felsőbbrendűségét hirdetni annak kapcsán, amit Nagy Sándorék műveltek a meghódított Perzsiában. A Stone-film egyik hibája éppen az, hogy a forrásokhoz ragaszkodva, kicsit félreértelmezi a történteket.
A legújabb történelmi kutatások szerint ugyanis a hellenizmus, a görög kultúra kiáramlása a Balkánról a világ más tájaira már Nagy Sándor előtt megindult, és a perzsa udvarban már Alexandrosz előtt is sokan görögül beszéltek. (Akárcsak a cári udvarban Napóleon 1812-es hadjáratakor sokan franciául beszéltek.) A görög ekkoriban a művelt világ „lingua francá”-ja volt, többek között a makedón udvarban is úgy tanulták meg ezt a nyelvet, mint egy szomszédos ország nyelvét, amelyhez az övék természetesen a perzsakénál sokkal közelebb állt.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a tömeggyilkos Nagy Sándor valóban igyekezett egy görög-perzsa-makedón elitet kinevelni, közös hadsereget kialakítani, összeházasítani egymással a különböző származású előkelőket, de ezt olyan borzalmas tettek kísérték, amelyek nem feltétlenül a kultúra szóval jellemezhetők.
A további filmbeli pontatlanságok közé tartozik a filmben, hogy Kleitosz nem a gaugamélai csatában mentette meg Nagy Sándor életét, hanem a Granikosz folyó menti ütközetben. Ez azonban nem változtat semmit azon, hogy Nagy Sándor egy dárdával később megöli az embert, akinek az életét köszönhette.
A pszichológiai vetület
Végül egy igen érdekes pszichológiai értelmezés is felötlik a nézőben, ha alaposabban átgondolja Oliver Stone Nagy Sándor-verzióját, és nem akar elveszni a tények, források és részletek dzsungelében. A rendező Nagy Sándor kudarca, az indiai hadjárat idején ugrik vissza a múltba, és ekkor idézi fel Olümpiasz, a feltehetően férj- és királygyilkos anya, illetve Nagy Sándor veszekedését. Alexandrosz tudja, hogy anyjának köszönheti trónrakerülését, mégis e vita után többet nem látja anyját. Mintha azért menekülne Kelet felé, olyan távolságba, ahol még soha nem járt előtte senki hódítóként, és azért hajszolja hadseregének zömét a pusztulásba, az indiai esőerdőbe, hogy saját maga elől is elfusson.
Persze a világ végéig nem futhatott Alexandrosz a hódításoknak is van egy határa, amelyet a leggyőzhetetlenebb hadvezér sem léphet át. Ezt a határt csak képzeletben húzhatjuk meg, de egy sereg vezére a gyakorlatban is tapasztalhatja: Makedónia uralkodója legyőzhette Perzsiát, és összes tartományát (Szíriát, Egyiptomot, Baktriát) is meghódíthatta, de az iszonyatos létszámú indiai hadseregekkel nem küzdhetett meg sikerrel.
A hadtudományban egy ország hódítási képességeit egyébként „actio radius”-nak hívják, ennek a „potenciálnak” felismerése mentette meg Alexandroszt a katonai bukástól: akkor fordult vissza Indiából, amikor még nem volt késő. Ezért nem jutott Hitler vagy Napóleon sorsára, ezért nem győzték le soha ellenfelei.
Kapcsolódó cikkünk: