Huszonöt éve hunyt el az első magyar természetfilmes

Homoki-Nagy István Mezőtúron született 1914-ben. Tanulmányait Kecskeméten és Szegeden végezte.1937-ben jogi diplomát szerzett, ám közben rabul ejtette a természet és a madárvilág megfigyelése és fotózása, s miközben amatőr fotóssá és ornitológussá képezte magát, nemzetközi rangú természetfotóssá vált.

Ennek elismeréseként 1945-től az Országos Természettudományi Múzeum Sajtó és Fotóosztályának vezetője lett. A filmmel már hírneves természetfotósként került kapcsolatba. 1949- ben a Magyar Híradó és Dokumentumfilm gyárból felkérést kapott egy „madárfilm” készítésére. Eleinte fél állásban, 1954-től jogi pályáját is föladva, már főállásban vett részt a filmgyártásban mint népszerű-tudományos filmrendező.

Maga írta, fényképezte, rendezte műveit. Igen szerény körülmények között dolgozott, de kicsi stábjával, amely elsősorban feleségéből Zsoldos Zsuzsából és még néhány, szakmailag nélkülözhetetlen emberből állt, bejárta az ország szinte minden jellegzetes vidékét. Kutatta a Tisza menti füzesek életét, forgatott a Duna mentén, a Gemenci vadrezervátumban, a Kis-Balaton nádrengetegében, a Kiskúnságon, a Kőrösök vidékén, a Vértes alján – s ahogyan rajongói írták, akik levelekkel árasztották el – „őstölgyek tetején, izzó homokfalakon”.

Első filmjeit a madárvilágnak szentelte

Már első, a figyelmet azonnal felkeltő rövidfilmjeiben is, amelyeket teljesen a madárvilágnak szentelt, ez a tendencia érvényesült (A Kis-Balaton nádrengetegében, 1949, A löszfalak madarai, 1950, Egy kerecsensólyom története, 1950), és ez folytatódott az 1951-ben készült egészestés Vadvízországban, amely az első hosszú magyar természetfilm. A film a Szeged melletti Fehér-tó madárvilágának életkörülményeit, életmódját és gazdag vizivilágát tárja nézői elé. A film mind itthon, mind külföldön osztatlan sikert aratott, nagy sajtóvisszahangot váltott ki.

Az első hosszú magyar természetfilmet hamar követte a második. A Gemenci vadrezervátum élővilágáról, vadjairól szóló Gyöngyvirágtól lombhullásig (1952) ugyancsak díjnyertes lett, 1953-ban Velencében I. díjat kapott. Sikere a Vadvízországét is meghaladta.

A kékvércsék erdejében (1954) című filmjében a Hortobágy szélén elterülő, óháti tölgyesben tanyázó kékvércsék életét mutatja be. Pályája átmeneti korszakában, a hatvanas években készítette azokat az enteriör-szerű rövidfilmeket, amelyeket nagyformátumú alkotásaihoz hasonlóan, áthat a magyar táj- és természet szeretete (Néma romok, 1961, Hervad már ligetünk, 1964, Erdei tó, 1966, Erdei pillanatok, 1966, Napfényes kertekben, 1967)

Az Alföld után a Vértes szerelmese lett

Közben Homoki az Alföld után a dunántúli táj szerelmese lett. A Vértes környékén elterülő Alcsútdobozon hosszú távra is berendezkedett a filmezéshez kicsi stábjával és népes állatseregletével. Ezek az élőlények a kutatót, a felfedezőt, a kisérletező alkotót új irányba terelték. Walt Disney állatszereplős rajzfilmjeire emlékeztető stílusban, de élő állatok „szerepeltetésével” kezdett dolgozni. Három évi kitartó és fáradságos munkával elkészült a Cimborák első része a Nádi szélben (1956), amely már nemcsak mozaikok összessége az állatvilágról, hanem kerek állatregény teljes dramaturgiával, filmmesével. Főszereplői Fickó, a vakmerő magyarvizsla, Pletyka, a kotnyeles tacskó és Nimród, a szelíd héja. Az ő izgalmas kalandjaikat követi nyomon a film a Kis-Balaton nádrengetegében.

Fickó és Pletyka

1960-ban elkészült a Cimborák második része is, a Hegyen-völgyön, amelyben az első rész főszereplői mellett más állatok is megjelennek. Van itt hiúz, vadmacska, mókus, mosómedve, sőt, egy afrikai gepárd. Hosszú vándorlásuk során pedig, miközben a kutyák ember-gazdájukat keresik, mindenféle nyájjal – juh, ménes, szarvasmarha – találkoznak.

Az első rész reális történetéhez képest, a második részben inkább – Szigeti Kálmán állatidomár munkájának köszönhetően – az idomítás csodája érvényesült. Főként a két kitűnő kutya-főszereplő, a szituációkba helyezett, emberi tulajdonságokkal felruházott Fickó és Pletyka rendkívüli teljesítményében, akik a rendezői utasítások végrehajtásán túl, képesek voltak lelkiállapotokat tükrözni, tudtak szomorkodni, nevetni, „beszélni”…

]Ezek a játékfilmes felfogású természetfilmek, nagy külföldi és hazai sikerük ellenére itthon heves vitákat is kiváltottak, elsősorban műfaji szempontból. Bírálták a rendezőt, amiért a természetfilm műfaji követelményeit idomított állatok szerepeltetésével mosta össze, s előre megírt forgatókönyv alapján, kitalált történetet dolgozott fel. Mindez ellenkezett korábban kivívott tudományos rangjával, amikor szívós módszerességgel kifürkészett természeti jelenségeket vitt filmvászonra.

Pályája utolsó szakaszában állatmeséket készített

Homoki-nagy azonban ezen az úton haladt tovább. A hatvanas években állatmese-filmeket készített. Elkészítette a Pletyka délutánját (1964), majd a sztárrá lett kutyák után Csaklival, a csókával forgatta a Hej, csókát (1963), egy sasfiókával A sasfiókát (1963), egy tücsökkel A barna legénykét, (1964). Ezek a filmek azonban nem találtak olyan fogadtatásra, mint alkotójuk remélte, vagy talán csak a műfaj nem találta meg otthonát, Homoki ennek ellenére következetesen haladt az új úton.

Elkészítette a többrészes Macskakalandot (1968) Pletykával a tacskóval a Kurtalábú pásztort (1970), majd a hetvenes években a Televízió számára a Plútó és Puck sorozatot, amelynek egy holló és egy mosómedve a főszereplői. E kevésbé sikeresnek ítélt korszaka semmit nem von le Homoki munkásságának értékéből.

40 ország vásárolta meg filmjeit akkor, amikor a magyar film nem, vagy nagyon nehezen jutott külföldi piacra. A legjelentősebb külföldi fesztiválokon vetítették és díjazták alkotásait. Itthon Kossuth-díjjal, Érdemes Művész címmel és a Munka Érdemérem Arany fokozatával jutalmazták munkásságát.

Az V. kerületi önkormányzat most Homoki-Nagy tiszteletére december 15-én emléktáblát helyez el Petőfi téri egykori otthonának falán. Az 1979-ben elhunyt művész özvegye ma is a Petőfi tér 3.szám alatti házban lakik.

Forrás: Homoki életútjához forrásul használtuk Lendvai Erzsi Természetszimfóniák és …című, a Filmkultúrában 1999-ben megjelent cikkét.