Hitler merényletet tervezett XII. Pius ellen?

Az indulatok akkor forrósodtak fel újból XII. Pius körül, amikor a Corriere della Sera című tekintélyes példányszámú olasz napilap december végén közölt egy levelet, melyet a Szentszék intézett 1946 októberében az akkori párizsi nunciushoz, Angelo Roncalli-hoz, a későbbi XXIII. János pápához. Roncalli korábbi missziói során kifejezzeten „zsidóbarát” hozzáállásával sokak szerint már a háború alatt is gyanús volt a Szentszék számára, így nem véletlen, hogy a Vatikán kifejezetten neki is írt levelet a háborút követően.

A levélben ugyanis arról szólnak a vatikáni instruktorok, hogy a francia katolikus egyházhoz bevett zsidó gyerekeket ne adják vissza a holokausztot túlélt rokonaiknak, kivéve, ha a gyerek nem lett megkeresztelve. Az elv tehát a levél tanúsága szerint az lett volna, hogy a megkeresztelkedett gyerekek keresztények maradjanak, keresztény nevelésben részesüljenek. A levél végén hangsúlyozzák, hogy a rendelkezést XII. Pius pápa is jóváhagyta.

Vatikáni illetékesek ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyerekek visszaszolgáltatásának tilalma csak a rokonságra vontkozott volna, azaz amennyiben a valódi szülők kérték vissza gyermeküket, úgy vissza is kapták. A rokonság azonban valóban nem kérhette ki a zsidónak született, ám megkeresztelt gyerekeket.

Pius, a „hallgatag”

A rendelkezést mindenesetre a levél tanúsága szerint Pius is jóváhagyta, amely csak méginkább megkérdőjelezte boldoggá avatásának jogosságát számos zsidó szervezet szemében. Ők ugyanis azt vetik Pius szemére, hogy nem állt ki pápai tekintélyével elég határozottan a holokauszt és a deportálások ellen.

Szemére vetik, hogy a háború kellős közepén nem emelte fel szavát a zsidók kínszenvedései miatt, illetve hogy kifejezetten németbarát diplomáciai húzásaival nemzetközileg is legitimálta Hitler rémuralmát.

Kritikusai a nyilvánosság hatalmának ignorálását kérik számon Piuson, azt, hogy nem hívta fel kellőképpen a figyelmet a zsidó emberek szörnyű sorsára, miközben különböző hírcsatornákon keresztül eljutott hozzá a hír, ami igen sok emberhez nem: a haláltáborok igenis léteztek.

Pius elrablása

A római püspökök által felügyelt Avvenire című vatikáni lap azonban most ennél sokkal kedvezőbb színben tünteti fel Piust. Az újság Himmler egykori segédtisztjének, Karl Friedrich Wolff SS tisztnek a visszaemlékezéseire hivatkozik, melyeket halála előtt írásba foglalva átadott a német katolikus egyház képviselőinek is. Ebben a visszaemlékezésben Wolff pontosan leírja, hogy miként is kellett volna elrabolnia és náci fogságban ejtenie Piust.

A levélből kiderül, hogy Hitler túlságosan is „zsidóbarátnak” vélte a pápát, ezért kívánt fellépni ellene. Az első emberrablási kísérletet 1943-ra tervezték, ám ez nem részletezett okok miatt elmaradt. A második kísérletre 1944 tavaszán kapott megbízást Wolff. Ám ahelyett, hogy teljesítette volna azt, az SS tiszt titokban, az éj leple alatt, civil ruhában és egy szerzetes segítségével látogatást tett Pius-nál. Itt elmondta, hogy Hitlertől milyen parancsot kapott, ám azt ő nem fogja végrehajtani. A hitetlenkedő főpapokat végül azzal sikerült meggyőznie Wolff-nak, hogy Pius kérésére, Hitler parancsának ellenszegülve két partizánt is kiszabadított a német tábornok.

A sikertelen emberrablási kísérletről már korábban is írtak történészek, ám konkrét forrásokat eleddig nem tudtak felsorakoztatni az elmélet mellett. Hogy ez a visszaemlékezés mire lesz elegendő, azt egyelőre persze nem lehet tudni.

Pius: filoszemita vagy antiszemita?

Úgy tűnik azonban, hogy belátható időn belül nem fognak csitulni a kedélyek XII. Pius kapcsán. A pápa védelmezői ugyanis nemcsak azzal érvelnek, hogy Hitler kifejezetten zsidóbarátnak tartotta Piust. Azt elismerik, hogy a pápa nem a leghangosabb utat választotta, azaz a nyilvánosság fórumain valóban ritkán szólalt fel a zsidóüldözések ellen. Sokak szerint azonban éppen azért tett így, mert szeme előtt lebegett a holland példa: amikor a holland katolikus egyház hevesen tiltakozott a nyilvánosság különböző fórumain a zsidóüldözések ellen, akkor a zsidók elleni atrocitások és kegyetlenkedések csak méginkább fokozódtak.

Pius poszthumusz ellenfelei is elismerik ugyanakkor, hogy a katolikus egyház igen sok zsidót mentett meg, amikor a diplomáciailag semlegesnek nyilvánított templomokban és szerzetesházakban többezer zsidót bújtatott. Izrael egykori milánói konzulja, a történész Emilio Lapide például így fogalmaz 1967-ben megjelent könyvében: „XII. Pius legalább 700 ezer, de lehet hogy 860 ezer, a nácizmus által halálra ítélt zsidó megmentésének volt kieszközlője.“ A második világháborút túlélt 950 ezres zsidóságot figyelembe véve ez sokak szerint túlzásnak tekinthető, ám Pius bírálói is elismerik, hogy a katolikus egyház és személyesen Pius tetteinek is köszönhetően igen sok zsidó menekült meg a borzalmak elől.

A vitás kérdés tehát úgy tűnik inkább a hangsúlyokon van: vajon a nyilvánosságban való megszólalások vagy pedig a háttérmunka lett volna hatékonyabb a zsidóság megmentését tekintve? A kérdés valószínűleg nemcsak a korban tűnt roppant nehezen megválaszolhatónak, de a mai viták is azt tükrözik, hogy nehéz egyértelmű választ adni a kérdésre.