Hitler utolsó napjai – egy tényszerűen megtévesztő mozi

Filmtörténeti jelentőségű alkotást mutattak be a napokban a magyar mozikban. Nem esztétikai szempontból fontos ez a mű, nem a színészi játék teszi emlékezetessé, és még talán a lélektani dráma sem olyan erejű, amilyen elvárható volna egy olyan borzalmas, abszurd és sokszor visszataszító történettől, mint Adolf Hitler utolsó napjai a berlini bunkerben.

A film nem azért érdemel elemzést, mert nagyon jó lenne – egyébként nem is olyan rossz –, hanem azért, mert ez az első német film – az ország újraegyesítése, a kommunizmus bukása óta -, amelynek Adolf Hitler a főszereplője. Csaknem hatvan évvel a náci diktátor bukása után merték német alkotók feldolgozni a „Führer” életének legalább egy részét. Sajátos választás volt az utolsó tíz nap: ugyanis itt szinte már egyszerű, magatehetetlen, szánalmas ember benyomását kelti a diktátor. (Az előbbi mondatban nem a jelzőkön, hanem az „ember” főnéven van a hangsúly.) A németek ugyanis elkezdték Hitlert mint embert elemezni – ami talán sokak számára meglepő, vagy akár megütközést keltő, főleg az áldozatok oldaláról szemlélve a második világháborút. Ez a film azonban nem az áldozatok felől közelíti meg a témát, hanem Hitler egykori titkárnője, Traudl Junge visszaemlékezései alapján idézi fel a náci vezér utolsó pillanatait.

A németek részéről valóban jogosnak tűnik a felvetés: joggal szeretnék megtudni, milyen ember volt a diktátor. Más kérdés, hogy ez a film nem biztos, hogy közelebb viszi az igazsághoz a nézőket, noha tényszerűségéhez, precizitásához nem nagyon férhet kétség. Az emberábrázolás ugyanis éppen a sok tény hatására nem sikerült tökéletesen. A film alapján ugyanis még mindig nem érthető: miért nem tekinti Hitler még a német népet sem méltónak a túlélésre, miért gondolja azt, hogy a németeknek el kell pusztulniuk azért, mert elvesztették a háborút, miért okolja az utolsó pillanatig a zsidókat a vereségért, miért tart árulónak szinte mindenkit, és hogy miért végezteti ki még az utolsó napokban is Eva Braun egyik rokonát, akiért hiába könyörög a végsőkig vele tartó élettársa, illetve az utolsó órákban már felesége…

Szóval Hitlert próbáljuk megérteni a film kapcsán, Hitlert, az embert, de ez az utolsó tíz nap alapján már lehetetlen: a katonai összeomlás pillanatában már a lelki összeomlás is olyan erejű a filmben, hogy szinte sajnáljuk azt a szörnyeteget, akinek a nevéhez hatmillió zsidó elgázosítása fűződik, és összesen 50 millió ember halálát okozta bolygónkon. (A film végén két rövid felirat tudatja velünk e számokat, de maga az alkotás nemigen foglalkozik ezekkel a borzalmakkal.) Tulajdonképpen a film alapján nem is tűnik szörnyetegnek ez az ember, inkább olyannak, akit rabul ejtettek a fantazmagóriái. Aki nem képes észrevenni, hogy már csak néhány száz méternyi sáv áll az uralma alatt, hogy az oroszok már nem a spájzban vannak, hanem mindenünnen lőnek, bombáznak…

Öngyilkosság a bunkerben

Az utolsó percekben aztán levonja a konzekvenciát, és megparancsolja: öngyilkossága után pusztítsák el a holttestét. A film legsúlyosabb drámája azonban nem ez: szinte mindenki vár már erre a pillanatra – leginkább a német tábornokok, akik évek óta reménykednek abban, hogy katonailag képzetlen főnökük mielőbb a másvilágra jut. Vannak egyébként nem igazán tudományos feltételezések, hogy Hitler halálát éppenséggel a szövetségesek nem akarták túlzottan: nekik megfelelő volt, hogy gyakorlatilag egy őrült irányítja a német csapatokat a háború utolsó pillanataiban, és nem egy profi…

A valódi dráma az, amikor Goebbels, a hírhedt náci propagandafőnök és felesége megmérgezik mind a hat gyermeküket, mert szerintük a nemzetiszocializmus bukása után már nincs értelme az életnek, nem szükséges megadniuk a jövőt a fiataloknak. Hiába próbálja Albert Speer győzködni a fanatikus – és kissé korlátolt elméjűnek tűnő – „Goebbelsnét”: az hajthatatlan, és még betegen is a bunkerban marad, hogy Hitlert a halálba kövesse, és saját gyermekeit is felfoghatatlan erőszakkal elpusztítsa.

Goebbels végez feleségével

Mintha az áldozatok is csak a németek volnának…

Az új német mozi egészen sajátos szemszögből, szinte lélektani folyamatként, illetve dokumentum-drámaként tálalja az eseményeket. Egyrészt precízen ragaszkodnak a tényekhez, másrészt viszont a lélektani drámában nehéz a történelmi távlatot meglátni. Megdöbbentő például, hogy a több mint kétórás moziban csupán pár másodpercre tűnnek fel Hitler ellenfelei, azok közül is csak az oroszok (mindössze kétszer). Ez végképp eltávolítja a nézőt a történelmi eseményektől, hiszen úgy tűnik, mintha még a második világháború befejezése is a németeken múlott volna, nem pedig Zsukov marsallon vagy Eisenhower tábornokon.

Összefoglalva: meg kell állapítanunk, hogy érdemes megnézni a Hitler-filmet, mert ilyet nem nagyon láthatott eddig a magyar közönség. Ám hangsúlyozni kell azt is, hogy ez a film nem a magyaroknak, hanem a németeknek szól. Kissé talán a film egésze is olyan, mint a második világháború: a többi nép nem túlzottan érdekes, csak a németek sorsa vet fel problémákat, azon belül is Hitler önmarcangolása (illetve annak hiánya). Nem láthatunk egyetlen amerikait, angolt, franciát, lengyelt, nem láthatunk üldözötteket, kommunistákat, zsidókat, homoszexuálisokat, cigányokat. Nem esik szó arról, hogy a bukás előtt gőzerővel folynak a megsemmisítések, gyilkolások a koncentrációs táborokban. Ahogy arról sem esik szó: Hitler öngyilkossága előtt két nappal, 1945. április 28-án Mauthausenben az utolsó elgázosítás zajlik, s az annyi zsidót elpusztító táborban a gázkamrák utolsó áldozatai nem ők, hanem egykori osztrák ellenállók, vagyis az osztrák születésű Hitler rájuk csap le – közvetve – a végső pillanatokban!

A mostani Hitler-filmben azonban csak német áldozatok vannak. (Az oroszokra lőnek ugyan, de hogy velük mi történik az arcvonal túlsó oldalán, az senkit sem érdekel.) És még ezeknek a német áldozatoknak egy részét is németek ölik meg. Vagyis a filmből sok tényt megtudhatunk, például hogy bablevest evett-e csülökkel Hitler a halála előtt – a válasz egyébként: nem –, csak éppen ahhoz nem jutunk közelebb, mi is történt, és az miért is történt hatvan évvel ezelőtt.

Nem németországi születésű színészek játsszák a főszerepeket A bukás – Hitler utolsó napjai című filmet tavaly mutatták be Németországban. A történet elsősorban Traudl Junge visszaemlékezésein alapul. A mozi német címe: Der Untergang. A film rendezője Oliver Hirschbiegel, írója Joachim Fest, forgatókönyvírója pedig Bernd Eichinger, aki producerként is gondoskodott a mozi elkészüléséről. A film főbb szereplőinek magánélete szintén érdekes történelmi vonatkozásokkal bír: a főszereplő, a Hitlert alakító színész: Bruno Ganz. Talán nem véletlenül esett Ganzra a választás: ő ugyanis nem német állampolgárként látta meg a napvilágot, hanem svájci születésű. A főszereplő tehát a második világháborúban közvetlenül nem érintett Svájcból került ki. Ganz alakítása egyébként sok bírálatot váltott ki: túlzottan ragaszkodott a gesztusokhoz, ugyanakkor sokszor kiesett a szerepéből, „elfelejtette” a diktátor manírjait. Traudl Jungét, Hitler titkárnőjét Alexandra Maria Lara személyesítette meg. Junge talán a második legfontosabb szereplő a filmben. Érdekesség, hogy akárcsak Bruno Ganz, a Jungét játszó Lara sem Németországban látta meg a napvilágot: Bukarestben született, majd szüleivel együtt vándorolt ki az NSZK-ba még a Ceausescu-rezsim idején.