A vandálok évezredes rejtélyei

A vandálokról rendeztek konferenciát az osztrák fővárosban. Ez volt az első nemzetközi tanácskozás a rejtélyes népről, ám az esemény nemcsak a vandálokkal, hanem más, régészetileg nehezen nyomon követhető népekkel, például a magyarokkal foglalkozó kutatóknak is számos tanulsággal szolgálhat.
Első ízben tartottak nemzetközi konferenciát Bécsben egy olyan ókori, illetve korai középkori népről, amelynek a nevét mindenki ismeri, de eredetében, etnikai hovatartozásában még a szakértők sem teljesen bizonyosak. Ez a nép a vandáloké, akiket manapság a „vandalizmus” kifejezésből ismerhetünk, esetleg a tájékozottabbak Andalúzia (egykor talán: Vandalúzia) spanyol tartomány nevében is felfedezhetik a vandál népnév hatását.
Már az első említések sem biztosak
A vandálok (Vandilii) első említései Tacitus, Plinius és Ptolemaiosz műveiben szerepelnek, ám hogy ezek a korai római történetírók ugyanarról az etnikai csoportról írtak-e, akik több száz évvel később, Kr. u. 400 körül felbukkantak a birodalom határain – nos, ez egyelőre nem tisztázott. A lényeg azonban az, hogy az V. század elején a vandálok Gallia határánál „jelentkeztek”: betöréseik egyre gyakoribbá váltak. Nyugatra vonulásuk a Duna középső és alsó folyásától északra zajlott.
Más források szerint a Baltikumból erednek. A vándorlás kiváltó oka valószínűleg a hunok feltűnése lehetett, amely a kelet-európai térségben jóval előbb volt érzékelhető, mint a Római Birodalom határain, ahol Attila népe csak évtizedekkel később jelent meg.
A mostani bécsi konferencia résztvevői mindenesetre szinte egyöntetűen kizárták azt a korábbi teóriát, miszerint a vandálok Skandináviából erednének – mondta el lapunknak Roland Steinacher bécsi szakértő, aki a vandálokról szóló tanácskozás fő szervezője volt.
A vandálok első településeit a Baltikumban, esetleg a mai Lengyelország területén keresik ma már a tudósok. A konferencián azonban egyre erőteljesebbé váltak a kérdőjelek. Az azonban egyértelműnek látszik, hogy a mai Lengyelország területén bizonyára megtelepedtek egykor a vandálok, vagy legalábbis egyes őseik. A germán vandálok azonban már itt is keveredhettek egy nem-germán néppel, amelyet a római források „Lugii”-nak neveznek.
Vandálok, alánok és szvévek
A vandálok feltűnése időben és térben is egybeesik két másik nép megjelenésével. Az egyik az alánoké, akik szkíta-szarmata törzsszövetséget alkottak, a másik a szvéveké. Az alánok és vandálok együttműködése tartós maradt, alighanem Afrikáig is kitartott. Ám a szvévek és a vandálok – e két nép alighanem eredetileg germán lehetett, de az V. századra már talán más elemek is vegyültek közéjük – Hispániában már egymás ellen harcoltak.
De ne szaladjunk ennyire előre: egyelőre Kelet-Európából, a mai Lengyelországon át vonulnak ezek a népek, majd 406 szilveszterén a három etnikum a legendák, illetve a vitatott források szerint átkeltek a Rajnán. (A mostani bécsi konferencián az egyik német kutató, Guido Berndt kizártnak tartotta, hogy egyetlen éjszaka a befagyott Rajnán átjutott volna három népcsoport.) Annyi bizonyos, hogy ekkortól már a Római Birodalom számára komoly veszélyt jelentettek e törzsek, jóllehet nem akkorát, mint azt később állították a középkori krónikások. A vandál-alán-szvév „trió” ezután Hispánia felé vette az irányt, és ott különböző kisebb államokat alakított 408-409-től kezdve. A szvévek „államocskája” egészen a hatodik századig fennmaradt, az alánok és a vandálok azonban 429-ben átkeltek Afrikába – magyarázta Steinacher. Ennek oka az volt, hogy a szvévek és a nyugat-római birodalom összefogtak és katonai vereséget mértek a vandálokra.
Kevés emléket hagytak maguk után
Érdekes módon Spanyolországban kevés tárgyi emléket hagytak maguk után a vandálok, miközben az egyik legnagyobb tartomány az ő nevüket viseli minden bizonnyal (a már említett Andalúziáról van szó). A vandalizmus kifejezés szinte az összes európai nyelvben ismert, ám ez a nép korántsem volt olyan barbár vagy annyira vérszomjas, ahogyan utóbb ezt a középkori krónikások eltúlozták – legalábbis ez a véleménye Roland Steinachernek, aki a National Geographic Online-nak nyilatkozott.
Steinacher szerint a vandálok nem voltak durvábbak a népvándorláskori más csoportoknál, mindössze arról van szó, hogy megpróbáltak beleszólni azokba a hatalmi játszmákba, amelyek a Nyugat-Római Birodalom bukásakor, illetve közvetlenül azelőtt zajlottak. A birodalom ekkor már árnyéka volt önmagának: germán befolyás alatt álltak egyes területei, s hamarosan a központi régiót is e népcsoportok (gótok, frankok, vandálok és szvévek, még később pedig a longobárdok) hódították meg.
De térjünk vissza a vandálokra: Geiserik (Geiserich) nevű királyuk vezetésével 429-ben minden bizonnyal a mai Tanger, az akkori Tingis városában szálltak partra Afrikában. A mai Marokkó és Algéria területén áthaladva, előbb ostromolni kezdték Hippo Regius római várost. Az ostrom azonban már 429-ben megkezdődött, hihetetlenül gyorsan az afrikai partraszálláshoz képest. Guido Berndt, a korábban már említett német tudós éppen ezért megkérdőjelezte a bécsi konferencián, hogy a vandálok szárazföldön jutottak volna el ilyen sebességgel Hippo Regiusig, egy az afrikai partok mentén megtett vízi utat inkább valószínűsít a német kutató.
A vandálok királysága Afrikában
A vandálok Rómában
Mindenesetre Hippo Regius bevétele után tíz évvel, 439-ben a vandáloké lett az egykori Karthágó is, vagyis a mai Tunézia területén rendezkedtek be véglegesen – legalábbis ezt hitték. Ezután közel száz évig uralták Észak-Afrikát.
A vandálok itt saját királyságot hoztak létre, amely a Földközi-tenger nyugati medencéjét uralta: befolyási övezetükbe tartoztak a Baleár-szigetek (a turisták ezeket Mallorca, Ibiza, Menorca néven jobban ismerik), továbbá Korzika és Szardínia is. Ez a királyság a kutatók vizsgálódásának egyik legfőbb célpontja: a vandálok és az alánok itt már a romanizált afrikai lakossággal keveredtek, és egyre valószínűbb, hogy etnikai identitásukat csak részben őrizhették meg.
A vandál királyság 455 körül érte el hatalmának csúcspontját: ekkor Rómát is kirabolták – Steinacher szerint egyébként nem a fosztogatás miatt érkeztek a városba, hanem befolyásukat akarták érvényesíteni. Többek között egy politikai házasság megkötését akarták nyomatékosítani – utóbb elárulhatjuk, ezt elég sikeresen tették. Mindenesetre a rablás nyomán nevezik majd a középkori krónikások „vandalizmusnak” a fosztogatást, rombolást, s így válik fogalommá az Észak-Afrikából betörő népcsoport neve.
A királyság megdöntése
A vandálok és alánok uralmát végül a bizánci beavatkozás döntötte meg: mintegy száz évvel afrikai királyságuk alapítása után, 533-534-ben Belizár kelet-római hadvezér gyakorlatilag lesöpörte a történelem színpadáról a Kelet-Európából Észak-Afrikába vándorolt népet. Érdekesség, hogy a bizánci birodalom élén ekkor már nem valamilyen nagytekintélyű család állott: egy szerb (de legalábbis szláv) parasztfiú, Upravda ült a trónon Konstantinápolyban, ahol egyébként már latinos nevén, Justinianusként ismerhette meg a világ. Mindenesetre érdekes, hogy a Bizánc legnagyobb császára, aki helyre akarta állítani a római birodalmat, nem latin vagy görög családból származott.
Középkori félreértések
Roland Steinacher elmondta, hogy a vandálokkal kapcsolatban nagyon sok a félreértés. A középkorban például a szláv népnevek egyikét, a vend nevet keverték a vandálokkal. Így alakulhatott ki olyan téves uralkodói cím, Gusztáv Adolfé, aki „Suecorum, Gothorum Vandalorumque rex” kifejezést, vagyis a svédek, gótok és vandálok királya címet használta. Egyébként rajta kívül több svéd és dán király vette fel a vandálok királya elnevezést, ám a középkorban a vandál szó már nem az ókori népre utalt, hanem a Balti-tenger partján vagy annak közelében élő szlávokra, vendekre – magyarázta Steinacher. (Vendek egyébként élnek máshol is, az egyértelműen a szlávokhoz tartozó szlovéneket hívták így például Ausztriában és Magyarországon is.)
A vandálok dán királya
A vandálokkal kapcsolatban tehát egyre több a kérdőjel, etnikai azonosításuk szinte lehetetlennek is tűnik hosszú idő távlatából. A kutatók ezért új tudományterületet hoztak tulajdonképpen létre: nem vandálkutatásról beszélnek, hanem a vandál királyság kutatásáról. Az ókor és a korai középkor határán amúgy sem beszélhetünk szoros értelemben vett etnikumokról, nem biztos, hogy egy-egy nagyobb vándorlás után még ugyanarról az etnikai összetételű törzsről lehet beszélni, inkább valamilyen közös identitásról, „összetartozás-tudatról” lehet szó, amelyet ezek a népek magukban hordoztak. (Más vándorló törzsek is megváltoztak letelepedésük után: így például az eredetileg csuvas török nyelven beszélő bolgárok a Balkán-félszigeten való letáborozásuk után beolvadtak a többségi szláv népességbe, jóllehet az uralkodó réteget ők adták a letelepedés után is.)
Új utak a kutatásban – Észak-Afrika etnikai viszonyai az ókor végén
A vandál birodalomban egyébként négy fő etnikai csoport élt: a vandálok, az alánok, a rómaiak és a berberek. Az utóbbiak Észak-Afrika lakói voltak már a rómaiak előtt, viszont igencsak keveredtek a beérkező, részben germán népességben: nem véletlen, hogy a mai Marokkóban vagy Algériában, az Atlasz-hegyvidék világtól elzárt tájain szőke, kékszemű emberekkel találkozhatunk – ők alighanem a vandálok genetikai jegyeit hordozzák magukban immár évezredek óta. A vandál birodalomban az említett főbb népek mellett még megtalálhatók voltak a görögök, a zsidók, a líbiaiak, a gótok és más népcsoportok is, persze az ő részarányuk sokkal kisebb volt, mint a négy nagyobb etnikumé. E minoritások vizsgálata most szintén új utakat nyithat a kutatásban – jegyezte meg Steinacher, aki szerint új megvilágításba kerülhet a vandálok múltja, a különböző népek együttélése Észak-Afrikában a mostani tanácskozás után.
Az új teóriák nyomán értelmet nyer a régészeti kutatás is a vandálokkal kapcsolatban, hiszen korábban nehezen lehetett egy-egy leletet valamilyen specifikus néphez kötni. (Így van ez egyébként a magyarok eredetét kutató régészekkel is: egy vándorló, írásos emléket maga után nemigen hagyó törzs mozgását nagyon nehéz archeológiai eszközökkel követni.) A vandálok egyébként is annyira sok hasonló néppel mozogtak együtt (szvévek, gótok, alánok), illetve olyan sok hasonló nép váltotta egymást ugyanazon a területen, hogy régészeti módszerekkel szinte kimutathatatlan egyik vagy másik csoport.