Egy vidám halottkultusz bivalyokkal és az adóhivatallal
Az indonéz Celebesz (Sulawesi)-sziget magasföldjén él egy népcsoport, amely máig őrzi és ápolja ősi animista hiedelemvilágát és egyedülálló halottkultuszát. A toraják – azaz a hegyi emberek – földjén a nyári hónapokban folyamatos az építkezés -, ám az ekkor épülő díszes házak nagy része csupán a temetési szertartások ideiglenes kelléke...
A jellegzetes hajóalakú házaknak az elnevezése is egy olyan szóból származik, ami azt jelenti: segédkezni a halotti szertartásnál. A toraja legendák azt mesélik, a legelső tongkonant – azaz házat – maga Puang Matua, a teremtő főisten építette meg a mesterségek hét ősével.
Ottjártunkkor temették Maria Suba Saba-t Taranko falu királynőjét és fiát, akik a toraja társadalom legfelső ún. aranykasztjához tartoztak. Őseiket a teremtő isten a legnemesebb anyagból formálta meg csodálatos fújtatói segítségével, családjuknak így kötelessége volt őket a legnagyobb pompával elbúcsúztatni, így alapozva meg félisteni rangjukhoz méltó túlvilági életüket.
Két évig gyűjtöttek a méltó szertartásra
Az ötnapos, több ezer embert megmozgató szertartásra két éven át gyűjtöttek… Ez idő alatt az elhunytakat csak „fekvő betegként” illett emlegetniük, mert bár a lelkek már végérvényesen elhagyták gondosan bebalzsamozott testüket, mindaddig a Földön maradnak házuk körül bolyongva, míg az élők nem gondoskodnak méltó temetési szertartásukról…Csak „a lélegzet kiküldésének” napján, az első áldozati bivaly leölésekor számítanak hivatalosan is valódi halottaknak.
Bár a bivalyok rituális leölése képezi a toraja temetések legfőbb rítusát, egy nemesi szertartáson több száz disznót is le kell vágni, hogy etetni tudják a népes vendégsereget, akik sokszor több napon át utaznak, hogy részt vegyenek a ceremónián.
A közeli rokonok köszöntik a vendégeket, hozzátartozókat, és átveszik ajándékaikat, amivel biztosítják az elhunytak túlvilági jólétéhez szükséges vagyont. A gondosan csomagolt ajándékjószágok nyilvános bemutatása és pontos könyvelése a szertartás egyik legfontosabb, és egyben leghosszadalmasabb része is…
Sok, erős bivalylélek kell az útra
A hosszas várakozásban időnként a rizsföldek felé terelődik a figyelem. A tömeg, főleg a fiatal fiúk, férfiak csapatostul rohannak, hogy minél jobb helyről élvezhessék a közelgő eseményt. A temetések legnépszerűbb programja kétségkívül a bivalyviadal. A tét nem kevés: az állatok a halott lelkét viszik majd a pujába – a menyországba. Az oda vezető úton, a fogatban elfoglalt helyükért küzdenek. Az út hosszú, sok erős bivaly lelkére van szükség, hogy az ünnepelt eljuthasson az égi világ kapujáig…
A bivaly a toraja kultúra meghatározó eleme: Házaik legfőbb dísze, a faragott bivalyfej a gonosz erők elhárításának, és a gazdagságot hozó szerencsének a szimbóluma.
A világ legvidámabb halotti menetén a férfiak hangosan nevetve biztatják egymást, mivel kilométereken át hegyről fel – hegyről le kell cipelniük és rázniuk a mázsás koporsókat. Igy biztosak lehetnek abban, hogy nem költöznek rossz szellemek a holttestbe, és a halott lelkét is sikerül úgy összezavarniuk, hogy az nem talál vissza többé evilági otthonába.
A komoly fizikai erőfeszítést igénylő rítussal az élő családtagok nemcsak az elhunyt szellemének segítenek végleg elszakadni a földi szférától, hanem magukat is megvédik attól, hogy kísértetként visszajárjon zaklatni őket a megboldogult. Házkörüli szellemként ugyanis a halott nem képes betölteni kívánatos túlvilági szerepét. Pedig a hatalmas költségekkel járó szertartás egyik fő célja az, hogy a pujába – a toraja mennyországba – eljutó lélek, megistenült ősként, odaátról jó szerencsével segítse családját.
Az Ég Ura nem sokat kérdez
A sírba helyezésre csak délután kerülhet sor, amikor a Nap hanyatlóban van. A különböző kasztok rangjuk szerint temetkeznek barlangba, sziklába, fába. A méltóságban magasabb halottak számára házat építenek, illetve a sírok védelmére a halott képmására faragott tautau bábukat helyeznek a bejárathoz. Bár ilyenkor általában már csak a szűk család van jelen a temetéseken, Taranko királynőjét és fiát több százan kísérik el utolsó földi útjukra.
Az igazi nagy utazás számukra csak most kezdődik, hisz hitük szerint, több száz hegyen és völgyön kell átjutniuk, hogy elérkezhessenek a Bamba Puang nevű hegy tetejére, a mennyek kapujához. A rituális megtisztulás után a lelkek előtt megjelennek saját halott őseik, hogy elvezessék őket Pong Lalondong, az Ég Ura színe elé. Az utolsó ítéletet hozó istenség csupán két kérdést intéz a lelkekhez: kaptak-e, és ha igen, milyen temetési szertartást?! – E szerint kapják meg ezután mennybéli rangjukat.
Ma már az adóhivatal is figyeli a szertartásokat
A máig élő ősi szokások, hiedelmek jelenlegi megítélése roppant ellentmondásos. Az indonéz kormányzat egyrészről támogatja a hagyományőrzést, hiszen turisztikai kincsesbányának számítanak a látványos temetkezési helyek és szertartások. Ugyanakkor az áldozati állatok tömeges „lemészárlását” mértéktelen pazarlásnak minősíti, és adókkal sújtja. Néhány éve – ennek megfelelően – állandó vendég az adóhivatal minden temetésen.
A torajákat – szemmel láthatólag – mindez nem befolyásolja, ugyanolyan türelemmel állják végig a kilométeres sort a helyszínen felépített ideiglenes adóhivatal előtt, mint ahogy kivárják sorukat az ajándékok bemutatásakor is. Nincs kivétel: még a „külső világot” ismerő, magas kormányzati pozícióval bíró hivatalnokok is felhalmozott vagyonukat méregdrága temetési ceremóniákra költik. Ha megkérdik őket miért, mosolyogva válaszolnak. Mert toraják vagyunk.