Egy világraszóló mászás története

Anderl Heckmair 1906. október 12-én született Münchenben. Apja – akinek családja egy kertészet tulajdonosa volt – München városának mester-kertészeként dolgozott, egészen az első világháborúig, amelyben életét vesztette. Anyját háborús munkába hívták. Mivel Anderlt és fivérét nem bírta eltartani, kénytelen volt fiait a müncheni árvaházba adni, ahol 4 évig „nevelkedtek”. Heckmair itt szerzett maradandó emlékeket az éhezésről a disznók főtt krumpliját lopva, hogy a szegényes „árpaleves-diétát” kiegészítse.

Első hegyvidéki élményeit 1918-ban élte át Svájcban, ahol két apáca felügyelete alatt töltötte a nyarat. Miután 1920-ban elhagyta az árvaházat, kertészinasként dolgozott néhány évig. Apja nyomdokaiba lépve beiratkozott a weichenstephani Mezőgazdasági Főiskolára, ahol – miközben minden hétvégét a hegyekben töltött – kertészeti diplomát szerzett. A hegymászáshoz fűződő érzéseiről később így írt: „ez a szenvedély a lélek mélyéről jön és nem lehet megmagyarázni.”

Komolyabb alpesi hegymászásait a huszas évek végén kezdte. Hegymászó karrierjének igazi kiteljesedését egy síbalesetnek köszönhette. Egy síversenyen ugyanis úgy összetörte magát, hogy hosszú ideig kórházba kellett feküdnie. Ezidőtájt meglehetősen jó állása volt egy kertészetben, ahonnan – hála a kedvező munkajogi szabályoknak – betegállománya idején is fizették a bérét. Ehhez később egy szép biztosítási összeg is társult. Heckmair elhatározta, hogy az így keresett 1000 márkát – amely abban az időben tekintélyes összegnek számított – a hegyekben költi el, ameddig kitart. Sokat barangolt és mászott a Wilder Kaiser, a Wetterstein, a Karwendel, a Dolomitok hegyein és a Nyugati Alpokban.

Igazán nagyszabású alpesi útjait a harmincas évek elejétől mászta. Nevéhez fűződik egyebek mellett az Aiguille des Grand Charmoz (3.445 m) északi falának első megmászása (1931-ban), a Cime Grande (Tre Cime di Lavaredo, (2.998 m) északi falának első alpesi mászása öt órán belül (bivak nélkül), a Civetta (3.220 m) észak-nyugati falának megmászása és a Sass Maòr (2.814 m) keleti falának első megmászása is (1932-ben). 1933-tól hegyivezetőként és sívezetőként tevékenykedett. (Heckmair volt a hegyivezetője egyebek mellett Leni Riefenstahlnak, Hitler filmkészítőjének is, miközben – a magyarul nem túl nagyszabásúnak csengő – „A kék fény” c. hegyi filmjét forgatta.)

És egyszer csak eljött a nagy nap…

1938. július 24-én a Heckmair által vezetett csapat (amelynek tagjai Wiggerl Vörg német, valamint Fritz Kasparek és Heinrich Harrer osztrák hegymászók voltak) elsőként megmássza az Eiger északi falát. Azt a falat, amely szeszélyes időjárással fűszerezett közel kétezer méteres kiemelkedésével az alpesi hegymászás utolsó nagy mászatlan falai közé tartozott. A közvélemény olyannyira megmászhatatlannak tartotta, hogy a svájci hatóság – a sorozatos halálesetek hatására – betiltotta az északi fal mászását, a helyi hegyivezetők pedig deklarálták, hogy nem vesznek részt mentésben. Természetesen az ilyen tiltások nem lehetnek hosszú életűek. Mindenesetre az első megmászóknak is titokban kellett eljutni a felszereléseikkel együtt az Eiger falához.

De milyen ember is volt Anderl Heckmair? Ehhez hívjuk inkább segítségül barátait, hogy felidézzék nekünk azokat a ma már történelminek számító pillanatokat, amelyek a négy fős csapat valamennyi tagjának életét meghatározta.

Heinrich Harrer – akit legtöbben talán a „Hét év Tibetben” c. filmből ismernek Brad Pritt által megszemélyesítve – így emlékezett vissza barátjára, akivel először az Eiger északi-falán találkozott:

„Ez lenne hát a híres Anderl Heckmair. Ő a legidősebb közülünk, már 32 éves. Arcvonásait a hegy alakította, szikár, erős ráncok szabdalják, orra merész lendülettel ugrik előre. Kemény, karakán arc, egy harcos ember arca, aki társaitól nagyon sokat, önmagától azonban még annál is többet követel. […] Az egész ember visszafogott erőt és belső nyugalmat testesít meg. „Bivak királynak” titulálták barátai, akikkel két évvel azelőtt a Kaukázusban járt. Még az Usba, a Rettenetes hegy 2000 méter magas jégfalán a szabadban töltött éjszaka sem volt képes kizökkenteni nyugalmából.”

Az út ismeretlen nehézsége különleges felszereléseket igényelt. Ruházatukat azonban ma talán egy valamire való hegyvidéki sétához is kevésnek találnánk, a hegymászó felszereléseiket pedig még talán a legtöbb hegymászó is csak múzeumi kiállítás céljából venné meg. Ez volt a térdnadrágos hegymászás kora, amelyre Harrer így emlékezik „A Fehér Pók – az Eiger krónikája” c. könyvében:

„Heckmair és Vörg felszerelése a legjobb és legkorszerűbb. Igaz ugyan, hogy legalább annyira kevés a pénzük, mint nekünk, de az utazás előtt találtak adakozó kedvű embereket, így aztán életükben először szívük szerint bevásárolhattak, és saját elképzelésük szerint készíttethettek felszerelési tárgyakat. Természetesen mindketten rendelkeztek az éppen megjelent tizenkét fogú hágóvassal. Kettőnk közül [megj: Heinrich Harrer és Fritz Kasparek] csak Fritznek van tízfogú hágóvasa – nekem semmilyen sincs.”

Túl sokan voltak azonban a falon, hiszen kezdetben három mászó-páros indult neki az útnak (Rudi Fraißl és Leo Brankowsy egy kőomlásban szerzett sérülés miatt néhány kötélhossz után leereszkedtek). Ebben a konfliktusban kirajzolódik Heckmair bölcsessége és türelme:

„És Heckmair? Megvilágosodik számomra, hogy a hal alakú felhő és a „magasabb értéket mutató magasságmérő” csak kifogás volt Anderl számára. Felismerte, hogy ezen a falon három mászóparti jelentős mértékű késedelmet eredményezhet, de túl tisztességes volt ahhoz, hogy az elsőként érkezett jogán ragaszkodjék ahhoz, hogy a két másik páros közül valamelyik visszaforduljon. Ő maga fordult vissza. Nem azt mondta, hogy „ti vagytok a hibásak”, hanem ezt: – Nem tetszik nekem ez az idő. – Olyan elhatározás volt ez, amelyet a valódi hegymászó felelősségérzete sugallt.” – emlékezik vissza Harrer. – „Milyen gyakran fordult elő az Eiger északi falán, hogy mászók bajba jutottak, mert engedtek a sürgetésnek – nemcsak annak, amelyet az időjárási vagy a falviszonyok jelentettek, hanem annak is, amely a „vetélytársak” részéről érte őket. Anderl, egyike a legjobbaknak, akik valaha is próbára tették képességeiket az Eigeren, nem engedte, hogy sürgessék.”

Bár a Heckmair útvonal egyes kulcshelyeinek nevét is emberek adták, – melynél fogva tűnhetnének akár gőgös nagyképűségnek is –, ismerve Heckmair és társai alázatát, különös értelmet nyernek azok a beszédes helynevek, amelyek érzékeltetni próbálják a névadók érzéseit. Hogy csak néhányat említsünk közülük: Fecskefészek, Halálbivak, Jégtömlő, A Rámpa, A Pók, Mállékony perem, Istenek traverze…

De talán még jobban érezhetjük az ottlétben rejlő erőt, ha tovább olvassuk Harrer naplóját: „A vihar tombolása erősödik. Valami különös hang keveredik bele. Valamiféle dübörgés és morajlás, valamiféle süvítő sistergés. A vihar lenne ez? Nem! Ez már nem a vihar. Ez valami más, ami a ködből, a jégdarabkák és hópelyhek őrjöngő táncából kibontakozva közeledik lefele, egyenesen mifelénk. … Egy lavina! … Előfutárként kőtörmelék, jégdarabok érkeznek. A fejem fölé rántom a hátizsákomat. Az egyik kezemmel azt tartom, a másikkal a kötélbe kapaszkodom, amely Fritzcel köt össze. A jeges falhoz préselem magam. Ekkor ér el a lavina súlya. A lezúduló hótömeg robaja és a zúgása elnyeli a kövek kopogását és dörömbölését a hátizsákomon. Iszonyatos erő rángat, próbál magával ragadni. Vajon lesz-e elég erőm ellenállni a nyomásnak? Bajosan… Levegő után kapkodok.”

Mindeközben „Heckmair mindössze a jégcsákányával tartotta magát. A jégfolyam csípője fölöttig ért, már-már azzal fenyegette, hogy úgy elsöpri, mint egy száraz levelet. Anderl ereje azonban ellenállt a majdhogynem elviselhetetlen nyomásnak. És a vezető mászó egyszersmind a csapat élén álló bajtársnak is bizonyult. Habár a baj igen nagy volt, arra még volt ideje, hogy a társára, Wiggerlre is gondoljon, aki valamivel lejjebb, a kiugrón állt. Egyik kezével Anderl a rögzítés helyén a csákányt markolta, a másikkal Wiggerl gallérját szorongatta. Így vészelték át a lavina támadását.” […] „Valóságos örökkévalóságban állok ebben az aláomló és csuszamlós pokolban.” […] „Még mindig élek. A hátizsák még mindig védelmezi a fejemet. A kötél még mindig átfut a jégszögön. Fritz még mindig nem zuhant le. És aztán jön az újabb, felfoghatatlan, most már valóban megváltó felismerés: a lavina nyomása alábbhagyott. A hó és a jégdara a mélyben oszlik szét. Most már a vihar morajlása is szelídnek tűnik, amint a lavina dübörgése abbamaradt. Mindannyian élnek.”

És ahogy Heckmair érzékletes szavakkal ecsetelte a történteket: „Leírhatatlan öröm vett erőt rajtunk. Azt, hogy a bajtársiasság érzése ennyire erős lehet, csak akkor vesszük észre, ha halottnak hitt barátainkat élve látjuk viszont.”

Hitler táviratban gratulált

Három és fél nap alatt érték el a csúcsot. Eközben volt, hogy állva töltötték az éjszakát a fal egyik küszöbnyi párkányán. A völgybe érve Hitler távirata fogadta a csapatot, aki gratulációi mellett magához hivatta a hegymászókat egy közös csapatkép elkészítéséhez. Heckmairt felettébb bosszantotta a dolog, mivel Chamonix-ba készült egy új út megmászására. A történelem azonban máshogy alakult.

Mászásuk dicsőséget hozott nekik és beírta nevüket nemcsak a hegymászás, de a náci propaganda történetének könyvébe is. Az óriási teljesítményt a nácik a német felsőbbrendűség bizonyítására kívánták felhasználni. Pletykák keringtek arról is, hogy Hitler olimpiai aranyérmet adott a négy hegymászónak, ezt azonban később Harrer és Heckmair is cáfolta.

Bár Heckmair elfogadott egy oktatói állást a tiroli Fulpmesben, a Wehrmacht egyik elit katonai hegyivezető kiképző iskolájában, sosem lépett be a Nemzeti Szocialista Pártba. Sőt, politikailag megbízhatatlannak bélyegezték, amelyen még Hitlerrel való személyes ismeretsége sem változtatott. A keleti frontra küldték, ahol eigeri bajtársa Vörg az orosz ellentámadás első napján meghalt. Heckmairnak sikerült bekerülnie a Magashegyi Ezredbe, ahol barátai szolgáltak. A büszkeséget az jelentette számára, hogy a hegyi kiképzések során egyetlen baleset sem volt.

A világháború után is folytatta a mászást. 1951-ben drámai időjárási viszonyok közt megmászta a Grand Jorasses (4.208 m) északi falán a Walker Pillért, részt vett az 1954-es német-osztrák Karakoram Expedícióban, Pakisztánban. 1960-ban Kenyában és Algírban mászott, majd 1963-ban Peruban (a Cordillera Blanca csoportban, ahol 1954-ben Fritz Kasparek Salcantay hegygerinc egyik leszakadó hópárkányával együtt lezuhant és meghalt). 1965-ben következett a Mt. Waddington a Sziklás-hegységben és mexikói vulkánok (Popocapetl, Orizaba). Túravezetőként hosszú időt töltött Nepálban (1960, 1961 és 1976). A Német Hegymászó Szövetség felkérésére részt vett a német hegyivezetők képzésében, 1950-től pedig az oberstdorfi síiskolát vezette. Később a Német Hegyi- és Sívezetők Szövetségének tiszteletbeli elnökévé választották, és a Hegyivezetők Nemzetközi Szövetségének tiszteletbeli tagjává. Heckmair botanikai és geológiai túrákat is vezetett az Oberstdorf körüli hegyekben 1969-tól egészen 1997-ig.

Zárszóként búcsúzzon a barát, Heinrich Harrer:

„És hogy milyen az eszményi hegymászó? Őszinte, nemes lelkű és szerény. Ő épp ilyen, a mi Anderlünk. És ezért kardoskodom nagyon amellett, hogy a mi útvonalunkat, a fal első megmászását nevezzék Heckmair-útvonalnak.”

Az Eiger északi falának „utóélete” A Heckmair-útvonal első ismétlésére kilenc évvel később, 1947-ben kerül sor (Lionel Terray, Louis Lachenal). Első téli mászás: 1961 (négyfős német-osztrák csapat). Új útvonalat 1966-ban sikerült mászni egy 14 fős nemzetközi csapatnak („John Harlin-mászás”). Jelenleg 13 mászó útvonal ismert az Eiger északi falán, amelyet az első megmászása óta eltelt 67 évben alig több mint 700 ember mászott meg, és ahol eddig ötven hegymászó lelte halálát.

Az idézetek forrása: Heinrich Harrer: „A Fehér Pók – Az Eiger krónikája”; Park Könyvkiadó, Budapest, 2003, fordította: Balázs István