Ügynökök, besúgók a magyar és a világtörténelemben

A világtörténelem legismertebb személyiségei közül is többről kiderült már, hogy ellenséges (vagy éppen szövetséges?) hatalmak ügynökei voltak. A globális történelem talán legnagyobb diplomatája, a francia külügyminiszter, Talleyrand maga ajánlotta fel szolgálatait az orosz uralkodónak, Sándornak, amikor Napóleont pár perccel megelőzve találkozott minden oroszok cárjával. De Talleyrand elfogadott pénzt Metternichtől, az osztrák kancellártól is. Sőt, amikor az amerikaiak nem akarták megvesztegetni, akkor kidobta őket, és csak egy második fordulóban adta el nekik a mai Egyesült Államok középső részeit magába foglaló hatalmas kiterjedésű Louisianát. Utóbb derült ki, hogy a 16 millió aranyos vételáron felül Talleyrand valószínűleg ugyanennyit kapott a zsebébe…

„Herr Lenin” – német szolgálatban

Lenint a német titkosszolgálat dobta át az I. világháború végén az orosz frontra, hogy bomlassza fel a túloldalt. (Hogy ez az akció túl „jól” fog sikerülni, arra a németek aligha gondoltak.) Az eredetileg Uljanovként ismert kommunista ideológust a semleges Svájcból páncélvonattal szállíttatta át Németországon keresztül a berlini kvázi-főparancsnok, Luddendorff.

Lenin négymillió birodalmi márkával utazgatott ellenséges ország állampolgáraként Németországban. Trockij, Lenin egykori harcostársa, már emigrációba szorulva felidézi, hogy Uljanovot egy időben „Herr Lenin”-ként emlegették bírálói. Egyébként az elég furcsa politikai játékokat űző Luddendorff később egy másik politikust is felkarolt és támogatott: őt úgy hívták, hogy Adolf Hitler…

Magyar ügynökök, besúgók

Ezek után nem meglepő, hogy a világhatalmak között, az oszmán török birodalom és a német-római császárság, illetve az Orosz Birodalom és a Habsburg Monarchia között őrlődő Magyarországon számos politikus, katona, közéleti szereplő vagy egyszerű polgár is árulásra, besúgásra, ügynökösködésre adta a fejét.

Zrínyi és Frangepán esete a Murányi Vénusszal

Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér rejtélyes halála után nem sokkal, 1670 körül a Wesselényi-féle összesküvés több tagja is egymást jelentgette az osztrák udvarnál. Wesselényi Ferenc nádor halála után ugyanis a magyar főurak nem tudtak összefogni, még a szervezkedők sem. A versengő magyar politikusok közül Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc és Nádasdy Ferenc nádor is egymást jelentgették Lipót császárnál.

Zrínyi és Frangepán például azért rohantak Bécsbe, mert amikor látták, hogy katonailag kudarcba fullad az összeesküvésük, azt remélték, legalább a saját bőrüket menthetik. Nem tudták, hogy Széchy Mária, akit sokan Murányi Vénuszként (egy hősköltemény főszereplőjeként) tisztelnek még ma is, s aki Wesselényi Ferenc nádor özvegye volt, már rég jelentette a szervezkedésüket Bécsnek. Így végül Zrínyiből és Frangepánból mártír lett, amit ők maguk kívántak a legkevésbé.

Egy másik Wesselényi és az ő árulói

A Wesselényieket amúgy is számos ügynök vette körül. Mint láttuk, a család egyik ősének, gróf Wesselényi Ferenc nádornak az özvegye is besúgta a társait Bécsben (igaz, nem Wesselényi életében tette ezt), de később az árvízi hajóst, a család bárói ágához tartozó Wesselényi Miklóst is jelentgették, méghozzá saját pártfogoltjai a reformkorban.

Szatmár megyében ugyanis egy Uray Bálint nevű megyei politikus – aki szatmári tisztségeit éppen Wesselényinek is köszönhette – maga jelentette a felsőbb szerveknek, amikor a báró egyik beszédében a bécsi kormányt támadta. Wesselényi szavait félreértelmezték, ellene végül felségsértés miatt indult eljárás, és be is börtönözték. Uray megkapta a jutalmát: előbb bárói rangra emelte a Habsburg-udvar, majd az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után busásan fizető bírósági állást kapott Bécstől, miközben Ferenc József véres leszámolást rendezett Magyarországon.

Nem volt áruló, de igazi túllihegő volt a Wesselényi-perben Jeszenszky János, aki még az osztrákokat is felül akarta múlni kegyetlenségben: ő ugyanis az 1830-as években halálra ítélte volna az árvízi hajóst, míg a bíróság többi tagja csak börtönt javasolt. Jeszenszky utóbb, 1848 áprilisában már ünnepelte az akkor már vak Wesselényit – ekkor a forradalom átmenetileg győzni látszott. Wesselényi Tolnába, apósához látogatott áprilisban, s nagy meglepetésére Jeszenszky az elsők között tett nála tisztelgő látogatást…

Felsőbüki Nagy Pál és Wirkner Lajos

A Wesselényi-per megoldását végül egy Wirkner Lajos nevű osztrák szolgálatban álló, a Habsburgok bizalmasának is számító, valószínűleg ügynökként is tevékenykedő hivatalnok-politikus rendezte el, még a harmincas évek végén, Deák Ferenc segítségével. Wirknernek nagy gyakorlata volt a magyar ellenzékiek megvesztegetésében.

Ő „vásárolta meg” sokak szerint Felsőbüki Nagy Pált az osztrák kormányzatnak. Felsőbükit, a Magyar Tudományos Akadémia felállítását 1825-ben, az országgyűlésen kezdeményező ellenzékit Pálffy Ferenc gróf birtokának zárgondnokságával bízták meg. Ez komoly jövedelmet jelentett akkoriban, s az addig anyagi gondokkal küszködő ellenzéki politikus a harmincas évek elején elhallgatott, gyakorlatilag le is tűnt a magyar történelem színpadáról.

Wirkner azonban nem egyszerű titkosügynök, de legalábbis nem teljesen gerinctelen ember volt: amikor Felsőbüki bajba került a hagyaték kezelése miatt, ő maga fizette ki annak adósságait. Vagyis Wirkner meggyőződéses Habsburg-pártiként járt el Magyarország ügyeiben, és ettől függetlenül igyekezett a magyar ellenzék tagjain segíteni, adott esetben. Wirkner később, 1879-ben megjelentette emlékiratait, amelynek címe „Élményeim”. Alcíme azonban még érdekesebb: „Néhány lap 1825-től 1852-ig terjedő nyilvános pályám naplójegyzeteiből.”

Wirkner később az ellenzék harmincas-negyvenes évekbeli egyik vezérét, Deák Ferencet próbálta – talán – megvesztegetni. Deákkal nem sikerült zöldágra vergődnie. A „haza bölcse” viszont éppen Wirkneren keresztül érte el 1839-40 fordulóján, hogy a Habsburg-uralkodó engedje szabadon a bebörtönzött Wesselényit és Kossuth Lajost is. (Deákot ebben még Széchenyi István gróf is befolyásával támogatta.) Kossuth ezután nevezte Deákot a haza bölcsének, Széchenyit pedig a legnagyobb magyarnak.

Martinovics esete a titkosszolgálatokkal

Időben a reformkort megelőzte, de polgári törekvéseiben gyakorlatilag ugyanazt a célt követte az 1790-es években Martinovics-féle összeesküvés. Ezt a szervezkedést egy elcsapott osztrák titkosügynök, Martinovics Ignác kezdeményezte. Ő II. Lipót alatt csatlakozott a titkosszolgálathoz, I. Ferenc idején viszont elbocsátották az osztrákok.

Elbocsátását követően, 1794 tavaszán Martinovics titkos szervezet(ek)be tömörítette a hazai nemesi reformereket és a radikális, jakobinus eszmék híveit, hogy elérjék a teljes polgári átalakulást. A szervezkedés mintegy 150-200 tagot számlált.

Martinovicsot azonban időközben elfogták az osztrákok, a fő szervező pedig töredelmes és mindenre kiterjedő vallomást tett. 1794. július 24-én a rendőrség lecsapott a mozgalomra, amelynek legalább félszáz tagját fél éven belül le is tartóztatták. Az osztrák hatóságok így sokkal nagyobb szervezkedés nyomára jutottak, mint amilyenre eredetileg gondoltak, és Martinovicsnak igen nagy szerepe volt abban, hogy az általa beszervezett emberek közül többet halálra ítéltek, és nagyon sok résztvevőt súlyos börtönbüntetéssel sújtottak a hatóságok. Személyes tragédiája, hogy Zrínyihez és Frangepánhoz hasonlóan végül őt is kivégezték.

Martinovicsék idején, az 1790-es években egyébként is sok besúgó dolgozott Pesten. Ilyen volt például Strohmayer Ignác könyvkereskedő, aki tiltott politikai könyveket forgalmazott, s aki ellen Bécs több látszateljárást indított, miközben maga Strohmayer rendszeresen jelentgetett az osztrákoknak pesti vevőiről. Mint kiderült, az összes ügyfelét személyesen ismerte, és különösen a magyar főurak olvasási szokásai érdekelték…