Múzeum lesz a hírhedt vallatóközpont

A központot helyi idő szerint hétfőn nyitották meg első ízben a külföldi sajtó előtt néhány túlélő jelenlétében. Az Emlékezet Múzeumának létrehozásáról tavaly március 24-én, az 1976-os katonai puccs évfordulóján döntött Nestor Kirchner argentin elnök. Ezekben az épületekben a junta mintegy 5000 ellenzőjét tartották fogva hosszabb-rövidebb ideig 1976 és 1983 között, de közülük legfeljebb 250-en jöttek ki onnan élve. A többség vagy belehalt a kínzásokba, vagy pedig kidobták őket egy repülőgépről vagy egy hajóról, kábítószerrel beadagolva, a Rio De La Plata folyóba.

Az argentinok többsége nem is tud arról, hogy milyen szörnyűségek folytak az ESMÁ-ban, amelynek ápolt kertekben, évszázados fák között álló elegáns épületeiben a demokrácia helyreállítása után két évtizeden át folyt tovább a tengerésztisztek kiképzése. Az elnöki döntés után a katonáknak el kellett hagyniuk hét épületet, köztük a kínzókamrákat rejtő házat. Az egész, összesen 34 épületből álló komplexum az év végéig két szakaszban civil kézbe kerül. Áprilisban indulhatnak majd a vezetett látogatások, elsősorban iskolásoknak, csak később lesz teljesen nyitott a nagyközönség számára. A házakban azonban semmi nem emlékeztet már az egykori vallatóközpontra: a katonák ugyanis távozásuk előtt minden erre utaló nyomot eltűntettek, még az ablakokat is kicserélték.

Hosszú ideig a junta egykori tagjai és a rémtettek elkövetői tagadták, hogy bárki is eltűnt volna ezen a baljós helyen, a túlélők azonban soha nem felejtik el, amin keresztülmentek. Egyikük, Enrique Furman technológia-tanár, aki 15 hónapot töltött az ESMÁ-ban, elmondta, hogy éjjel-nappal csuklya volt a fején, lábait összeláncolták. A foglyok csak naponta egyszer kérték, hogy engedjék ki őket a mellékhelyiségbe, mert a levezető úton a férfiakat összeverték, a nőket megerőszakolták. „Együtt voltunk, férfiak és nők, csak egy faparaván választott el minket. Azt mondták egy társunknak: „Állj fel”, és aztán a láncok fémes csörgését hallottuk. Aztán azt mondták: „Fordulj meg”, és újra a fémzajt hallottuk. És jöttek az ütések. Ütés ütés után, jajgatás jajgatás után, szinte állandóan. Nem is azért, hogy kihallgassák őket, hanem azért, hogy megtörjék a személyiségüket. Amikor csend lett, először fellélegeztünk, de aztán egyre nagyobb lett a szorongás, mert az ember tudta, hogy ő következhet” – emlékezett Furman, akinek hat hónap sötétség után engedélyezték, hogy egy sajtófigyelő központban dolgozzon.

Volt olyan terem, amelynek falait tojástartó dobozokkal bélelték ki, hogy a megkínzottak kiáltozása ne szűrődjön ki. Külön termet tartottak fenn a terhes fogolynők számára, akik a börtönben szülték meg gyermeküket. „A csecsemőket néhány nap után elvették tőlük, majd később nevelőszülőkhöz adták őket. Még ma is vannak sokan, akik semmit sem tudnak gyermekükről és próbálják felkutatni őket” – mondta az újságírókat kalauzoló tanár.

Egyelőre még vita folyik az argentin szövetségi állam, a helyi önkormányzat és a különböző emberi jogi szervezetek között a 17 hektáron elterülő komplexum felhasználásáról. Mint Ana Barrio, a Buenos Airesi városi tanács emberi jogi tanácsadója hangsúlyozza, nem lehet hagyományos múzeumban gondolkodni az emlékhelyen. Ugyanakkor szinte lehetetlen rekonstruálni a helyszínt olyanra, mint amilyen a diktatúra alatt volt, már csak azért sem, mert még a túlélők tanúvallomásai között is gyakoriak az ellentmondások.