A Scott-expedíció tragédiája

1910. június 1-én egy Londonból induló hajó fedélzetén kezdetét vette a Scott-féle déli-sarki expedíció. Scott számára igen hamar világossá vált, hogy az idő szorít, hiszen versenyben van a norvég Amudsennel a Déli-sark meghódításáért.

1911 októberében a két felfedező ugyanabból az alaptáborból indult el. Mialatt Amudsen négy kísérőjével sítalpakon és kutyaszánokkal kelt útra, addig Scott négy társával motorosszánnal és pónilovakkal. Scott ugyanakkor már a menetfelszerelés kiválasztásánál hibázott, ugyanis sem a motorosszánok sem a pónilovak nem bírták a nagy hideget.

Amudsen csapata egy hónappal előzte meg Scottékat. Scott az általuk megélt mérhetetlen csalódást a következőképpen írta le: „Bowers megpillantott előttünk egy fekete foltot! Ez nem egy természetes hóképződmény volt. Nemsokára szánkó és sítalpnyomokat, valamint kutyák mancsainak nyomát pillantottuk meg – ez mindent elmondott. A norvégok megelőztek minket, Amudsen az első a sarkon!”

Az angolok csalódottan indultak vissza az alaptáborba. Scott a naplójában így számolt be a tragikusan végződő visszaútról: „Nem hiszem, hogy javulásban reménykedhetünk. De a végsőkig ki fogunk tartani! Persze egyre gyengébbek leszünk, és a halál már nem lehet olyan messze!”

Scott nem tévedett. 1912. március 29-én az alaptábortól néhány mérföldre felállított sátorban Scott két társával együtt megfagyott. A holttestekre azonban csak több hónap múlva talált rá egy angol kutatócsoport.