A szicíliai mészárlás

A 12. század végén házasság révén a német Staufok szerezték meg a hatalmat Dél-Itáliában. 1250-ben IV. Konrád lett a német-római császár, aki szívesebben tartózkodott a német vidéken, így féltestvérét, Manfrédot küldte helytartóként az itáliai területekre. Konrád azonban 1254-ben elhunyt és halála után felgyorsultak a dél-itáliai események..

Az invesztitúraharc időszakában a pápák támogatókat kerestek a konkurens német-római császárokkal szemben. Míg VI. Sándor pápa az angol támogatásban bízott, addig utódai már inkább a franciák felé fordultak. Így nem csoda, hogy a francia Anjou Károly és a pápa egymással karöltve együtt számoltak le a Dél-Itáliában hatalmon lévő Staufokkal. 1266-ban a beneventói csatában Anjou Károly legyőzte Manfrédot, Szicília régensét, majd egy újabb 1268-as Stauf-Anjou összecsapást követően Dél-Itália és Szicília az Anjouké lett.

Itáliában Anjou Károly lett a legnagyobb úr, azonban a kivetett magas adók miatt nem örvendett nagy népszerűségnek. Az elégedetlenség Szicíliában felkelésbe torkollott. 1282. március 30-án a szicíliai Palermóban a Stauf-párti nemesek vezetésével franciaellenes megmozdulás robbant ki, mely a történelembe a „szicíliai vecsernye” címen vonult be. A felkelésben 2-3 ezer franciát öltek meg és a Messinában állomásozó Anjou-flotta hajóit is felgyújották. Az Anjouk helyzetét ráadásul az is nehezítette, hogy Aragónia is benyújtotta igényét a szigetre.

III. Péter aragóniai uralkodó nőági örökösödés címén ugyanis magának követelte Szicíliát. Nem is tétlenkedett: 1282 őszén az aragóniaiak partaszálltak Palermóban és néhány hónap alatt egész Szicíliát birtokba vették. A harcok immáron az Aragóniaiak és az Anjouk között folytak évtizedeken át, mígnem a pápa és az Anjouk az 1372-es aversai békében elismerték a fennálló helyzetet.