A NATO megalakulása

A második világháború befejeztével a korábbi szövetséges államok két részre szakadtak, a hidegháború kezdete pedig egy még nagyobb világégés lehetőségét vetítette előre. A Szovjetunióval szembenálló országok érezvén a fenyegetettség komolyságát megállapodtak a kölcsönös segítségnyújtás elvében. Az 1949. április 4-én aláírt alapító okiratban meghatározták a NATO legfőbb célját: a tagországok külső támadás elleni megvédését. Az irat szerint bármelyik ország területét támadás éri, úgy a többiek pontosan aszerint reagálnak, mintha saját országukat érte volna támadás.

Ezen kezdeti alapelv azonban mára jócskán átalakult. A Szovjetunió összeomlása és a bipoláris világrend felbomlását követően más célkitűzései lettek a szervezetnek: a világ bármely helyi konfliktusának csillapítása és megoldása lett az új cél. Ezzel azonban két eredeti alapelvet is feladott a NATO: egyrészt ezentúl immáron nemcsak a tagországok területein avatkozhat be a konfliktusokba, hanem a világ bármely pontján, ráadásul nemcsak védekező, hanem megfelelő indoklással preventív háborút is folytathat úgy, hogy ahhoz még az ENSZ beleegyezésére sincs szüksége.

Hogy eredeti alapelveit feladta, abban persze az elmúlt évszázad második felének történései is komoly szerepet játszottak: az alapító államok (Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Izland, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Portugália, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) mellé fokozatosan csatlakoztak újabb és újabb európai államok. Törökország például már 1952-ben, az egykori keleti blokk „éltanulói” 1999-ben, az egykori Szovjetunió területéhez tartozó Litvánia, Lettország és Észtország pedig 2004-ben.

A bővüléssel egyidőben ugyanakkor a NATO országokon belül is komoly konfliktus alakult ki, elsősorban az iraki háború megítélése kapcsán.