A varsói gettófelkelés

1940 őszén a nácik Varsó központjában kialakítottak egy gettót, ahová nemcsak Varsóból, hanem Lengyelország, sőt a környező országok területéről is szállítottak zsidókat. 1940. november 15-én a varsói gettót hermetikusan lezárták és SS-katonák vigyáztak, hogy azt senki el ne hagyhassa. A gettóbeli életet a kétségbeesés, a túlzsúfoltság és az éhezés jellemezte.

1942 nyarán a varsói gettóban megváltozott a helyzet: az „Endlösung” nevezetű program keretén belül a lakókat munka- és megsemmisítőtáborokba, mindenekelőtt Treblinkába kezdték hurcolni. A megfogyatkozott számú gettólakók teljes elkeseredettségükben 1943. április 19-én felkelést robbantottak ki a nácik ellen.

Több hétig tartották magukat a felkelők, azonban az SS végül leverte a lázadást. A németek csak az egész gettó felégetésével tudták a területet újra ellenőrzésük alá vonni. A gettót végérvényesen felszámolták és lerombolták. Az ottani zsidókat vagy a helyszínen agyonlőtték, vagy pedig táborokba szállították.

Miután a náci vezetők az 1942 januárjában megrendezett wannsee-i konferencián döntöttek a zsidók végső megsemmisítéséről, a zsidók sorsa megpecsételődött. A szerencsésebbek munkatáborokba kerültek, a többiek azonban a ipari méretekben működő megsemmisítőlágerekbe. Chelmno, Auschwitz-Birkenau, Sobibor, Treblinka, Majdanek egyaránt a halált jelentette „az értéktelen életűek” számára. A németek gyilkolási technikája széles palettán mozgott. Voltak akikkel a kipufogógáz végzett, voltak akikkel a zyklon B, másokat pedig egyszerűen agyonlőttek.