Az első genfi egyezmény a háborús sebesültekről

A solferinói csata szörnyűségei inspirálták az 1864. augusztus 22-én 22 állam képviselője által aláírt genfi egyezmény megszületését. Eredetileg csak a háborúban megsebesült katonák kezelésének megoldásáról értekeztek, később a konvenció más problémaköröket is felölelt, úgy mint a háborús foglyok vagy a háború alatt szenvedő civil lakosság kérdését.
1859. június 24-én az osztrákok és a szárd-pimont-francia csapatok között lezajlott a solferinói csata, amely óriási számú áldozatot követelt. Ennek az ütközetnek a szörnyű élménye generálta a genfi egyezmény és a vele szorosan összefüggésben álló Vöröskereszt létrejöttét.
Egy svájci orvos, Henry Dunant egyik könyvében a csata emlékeinek felidézése mellett vázolta a háborús sebesültek gondozási, ellátási rendszerét megvalósító önkéntes segítségnyújtó szervezet alapjait is. Így született meg a segélyszervezet, amely 1876-ban a Nemzetközi Vöröskereszt elnevezést kapta.
Emellett egy nemzetközi diplomáciai konferenciára is sor került, ahol 22 állam képviseltette magát, többek között Dánia, Franciaország, Svájc, Spanyolország és Portugália. A konferencia központi témája a háborúban megsebesült katonák kezelésének, ellátásának kérdése volt. A tárgyalások eredményeképpen született meg az 1864. augusztus 22-én a genfi konvenció néven aláírt nemzetközi szerződés, amely 1966-ig volt érvényben.
A később született egyezmények és átdolgozások már nemcsak a szárazföldi hadtestekhez tartozó sebesült katonák gondozását, hanem a haditengerészet kötelékéhez tartozókét is lefektették. Továbbá rendelkeztek a háborús foglyok bánásmódjáról, és a háborút elszenvedő civil lakosság védelméről.