Az SOS jelzés bevezetése

1833-ban Samuel Morse megalkotta az első távírót, melyet négy évvel később élesben ki is próbáltak. Kezdetben tíz számból álló kódrendszert alkalmaztak; a számokat egy táblázat segítségével „fordították le” betűkre és szavakra.

1838-ban Morse munkatársa, Alfred Lewis Vail fejlesztette ki az első olyan kódrendszert, amely már betűket is tartalmazott. Friedrich Clemens Gerke apró változtatásait követően pedig ezt a rendszert 1865-ben a párizsi nemzetközi távírókongresszuson egyetemes jelzésként fogadták el.

A távírógépek fejlődésével a morzejelek elvesztették jelentőségüket, a vészjelek leadásában azonban továbbra is kiemelkedő fontosságú szerep jutott nekik.

A segélykérés általános Morse-kódját (…– – – …, azaz ti-ti-ti tá-tá-tá ti-ti-ti) az 1906. október 3-án született berlini Nemzetközi Rádiótávírási Egyezményben fektették le. Azért ezt a jelet találták megfelelőnek, mert ezt nagyon könnyű Morse-távíróval leadni. Csupán a véletlen műve, hogy ez SOS-ként „fordítható le”.

Közkeletű tévedés tehát, hogy az SOS jelzés rövidítés lenne: azaz sem a „Save Our Souls” (Mentsétek meg lelkeinket), sem a „Save Our Ship” (Mentsétek meg a hajónkat), sőt, nem is a „Stop Other Signals” (Szüntessetek be minden más jelzést) kifejezésekből származik.

A vészjelet először 1909-ben, a tengeren bajba jutott Slavonia hajó használta, de a segélyhívás csak a Titanic 1912-es katasztrófája után vált általánossá.

Az első segélykérő jel valójában nem is az SOS volt, hanem a Marconi Társaság által használt CQD. A CQ a hajók általános riasztási jele, a D pedig a „danger” vagy „distress” (veszély, baj) szót rövidítette. Ezt változtatták meg 1906-ban az SOS-re.