Egykoron még trágyáztak a homárral

Korántsem egyszerű feladatra vállalkozott egy nemzetközi kutatócsoport: az óceánok élővilágának majd’ 150 éves történetének megírásakor alapvetően ugyancsak csekély „forrás” állt rendelkezésükre. Glenn Jones, a texas-i A&M Egyetem professzora, aki a mostani kutatásban is részt vett, korábban a tenger fenekén megbúvó állatvilág, elsősorban a kagylók „izotópikus összetétele” révén próbált információt nyerni a tengerek korábbi hőmérsékletéről, ezen keresztül pedig az élővilág lehetséges összetételéről.

Próbálkozásaikat ugyan már eddig is siker koronázta, azonban a mostani projektnek köszönhetően még kifinomultabb módon szerezhettek ismereteket az óceánok múltjáról. A New York-i Census of Marine Life alapítvány által finanszírozott a Tengeri állatok populációinak története (History of Marine Animal Population) elnevezésű projekt keretében ugyanis hatalmas munkával, több tucat tengerparti nagyváros éttermének több mint negyvenezer étlapját vetették össze – hozzávetőleg 150 évre visszamenőleg. Az időigényes kutatás célja az volt elsősorban, hogy az óceánok élővilágának történetét megírják. Az éttermek kínálata ugyanis vezérfonalul szolgálhatott arra nézve, hogy mely hal- és rákfajokat halászták leginkább egy adott időszakban, ebből következőleg pedig megállapítható volt, hogy milyen összetételű lehetett 100 vagy 150 éve a tengerek élővilága.

Tenger(ny)i trágya

A projekt eredményeit a hét elején Dániában mutatták be: az éttermek kínálata, az amerikai Nemzeti Halászati Hivatal adatai és a hal- és rákfélék piaci árai alapján arra jutottak a kutatók, hogy az utóbbi 150 évben radikális változáson ment keresztül az óceánok élővilága. Több tucat faj tűnt el végleg, köztük olyanok is, amelyeket a 19. század közepén még mérhetetlen mennyiségben halásztak. A kutatási projekt vezetője, Poul Holm a BBC-nek nyilatkozva elmondta: „Azt már eddig is tudtuk, hogy a homárt sok helyütt a szerves trágyát helyettesítve a föld termékenységének fokozására használták, ám egyes homárfajokkal kapcsolatban olyan dokumentumok is előkerültek, melyek tanúsága szerint a 19. század elején bizonyos déli államokban arról vitatkoztak a rabszolgatartók, hogy hetente kétszer vagy háromszor adjanak rabszolgáiknak homárt.”

A homár ugyanis akkoriban még a rabszolgák mindennapi étele volt, és csak a huszadik század közepén kezdett megjelenni az elit éttermek étlapján. Mindez azonban már összefüggésben van azzal, hogy ekkor a 19. század végi, 20. század eleji erőltetett halászatnak köszönhetően már ritkaságnak számított. Az ínyencséget először távolabbi vidékekről érkező importtal próbálták meg pótolni az Egyesült Államok keleti partvidékén, később azonban már ezek a készletek is kimerültek, így a homár éttermi ára is az egekbe szökött. A Tengeri állatok populációinak története projekt eredményére hivatkozva Holm elmondta: míg az 1870-es években a homárból készült ételek mai áron számítva átlagosan 4 dollárba kerültek, addig manapság ez 30 dollár.

„Soha ki nem merülő készletek”

Az éttermi étlapokból az is kiderül, hogy a nagyobb testű tengeri állatoktól egyre inkább a kisebb testűek felé változott a kínálat, ami egyértelműen a „készletek” kimerüléséről árulkodik. 1881-ben ugyanakkor a Halászati Világkiállításon szakértők még meg voltak győződve arról, hogy a halkészlet teljességgel kimeríthetetlen. A kiállításon felszólalók a tőkehalra hivatkoztak, amely élete során képes több millió ikrát is lerakni. Csakhogy míg a 19. század végén hozzávetőleg 4 millió tonna halat fogtak ki a világ óceánjaiból, addig manapság kb. 100 millió tonna kerül a „partra”.

Az étlapok persze önmagukban még nem lennének elegendőek a tengeri élővilág történetének megírásához, hiszen az éttermek árszabását egyéb tényezők is komolyan befolyásolhatták. A bonyolult gazdasági folyamatokat is figyelembe vevő kutatás végeredménye azonban így is árulkodó: a tengerek és óceánok kiszipolyozásának köszönhetően a víz alatti élővilág összetettsége nagymértékben leegyszerűsödött. Környezetvédők nem véletlenül tiltakoztak egyre többet a huszadik század második felében: a tengerfenéken folytatott halászat ugyan eleve nagyon nehezen térül meg a gyér állatállomány miatt, mindeközben azonban a kevés kihalászott halért immár az óceánok és tengerek legmélyebb bugyrait is tönkreteszik.

Eredményes tiltakozás?

A hónap elején immáron sokadszor szólította fel a Deep Sea Conservation Coalition nevű környezetvédelmi szervezet az érintett európai kormányokat, hogy tiltsák be a mélytengeri halászatot, mivel az nemcsak hogy nem nyereséges, de egyben hihetetlen mértékben környezetromboló is. A fenéksöprés révén elpusztuló élővilág pótolhatatlan, mivel a tenger fenekén élő fajok szaporodási érettségüket általában csak több évtized eltelte után érik el, így ezen fajok csak igen lassan reprodukálódnak.

A környezetvédők ugyanakkor üdvözölték azokat a lépéseket, melyet Spanyolország vezetett be nemrégiben: a világ mélytengeri halászati fogásának 40 százalékáért „felelős” Spanyolországban olyan bizottságot állítottak fel, mely köteles lesz ezután megvizsgálni minden olyan területet, amelyen mélyhalászat folyik. Amennyiben a bizottság nem engedélyezi a mélytengeri halászatot ezeken a területeken, akkor ott ténylegesen is be kell szüntetni a tevékenységet.